Versek

Még az előzőhöz. És fáztam az éjféli misére menet, és általában fáztam a templomban. Főleg, ha ministráltam. Akkor végig a kövön álltam. Fáztam télen, de fáztam nyáron is. A másoknak kellemes templomi hűvös számomra hideg volt. Gondolom, a húsz egynéhány kilogrammos test hőérzékelése elütött a nagy átlagétól. (Nem csak a kisgyerek koromról beszélek. 13 évesen alig több, mint 33 kilós voltam, de erről majd máskor.)

Én óvodás koromtól szavaltam - kép van róla. Utáltam az évnyitó-, évzáró ünnepélyeket. Miközben a többiek röhögcsélve lökdösték egymást a 'tömegben', én rendre valami kitüntetett helyen (elől, oldalt, folyosón) vártam a szerepemre. Nem egyszer rosszul lettem, gondolom az izgalomtól, a szomjúságtól, a hőségtől. De, mindez nem vette el a tanítóim kedvét. Sőt! Meghozta az enyémet. 1966: Szavalóverseny a szanatóriumban. Kötelező vers: Illyés Gyula Nem menekülhetsz, Szabadon választott: Váci Mihály Még nem elég. Két kis könnyed iromány. (Persze, a Lócit szavaló lányt nem tudtam megverni. Akkor éreztem először, hogy van tömeg hatás. No, és nem mindig a jobb győz.) A gimiben irodalmi színpad, író-olvasó találkozók. Voltam Lenin, és szavaltam Ratkó Józseftől a jelenlétében. Majd már egyetemi oktatóként irodalmi összeállítást készítettem hol egyedül, hol az egyik munkatársammal. Ezek voltak a szereplések, de a lényeg, hogy sok verset olvastam, ismertem. Életszemléletem, gondolati- és érzelmi világom alakulásában meghatározó szerepet játszottak és játszanak mind a mai napig a versek.
Az Illyés vers után nekem szociológusok és mindenféle értő lélekbúvárok konferencia sorozatokon magyarázhatták a gyökerek, a hovatartozás jelentőségét. Hozzátenni nem tudtak.

Vlagyimir Iljicsként mondtam miután elhalkult Beethoven egyik remekműve.
Nem hallgathatok zenét! Ezt a zenét! Hat az idegeimre. Ilyenkor szeretnék kedves butaságokat mondani, és megsimogatnám azoknak az embereknek a fejét, akik a szennyes pokolban élve ilyen szépségeket tudtak alkotni. Pedig ma senkinek a fejét sem lehet megcirógatni! Leharapnák az ember kezét. Ütni kell! Ütni kell a fejeket, irgalmatlanul ütni, holott mi ellenzünk minden emberellenes erőszakot. Pokolian nehéz a dolgunk!
16-17 évesen megérthettem, mi a rendszer egyik legelfogadhatatlanabb sajátossága.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezeket a mondatokat és más hasonlókat tíz egynéhány évvel '56 után adták a szánkba a tanáraink. Most kb. kétszer annyi évvel vagyunk a rendszerváltás után, és látjuk, mi mennyire élő még az emlékezetben. Mennyire élő lehetett még '56 a 60-as évek végén. Nem semmi gimibe jártam!)

Egy szusszra legyen ennyi elég!
De, azt még el kell mondanom, azt is megtanultam, hogy a legkifejezőbb verssor Vörösmarty Előszó című versében van: "Most tél van és csend és hó és halál.". A legszebb verssort Petőfi írta le: "Elhull a virág, eliramlik az élet." A legszebb szerelmes vers az Óda, a legkegyetlenebb vers, amit költő egy nőhöz írt az Elbocsátó szép üzenet. Minderre felhívta a figyelmünket Kertész László költő-tanárunk. Persze, nem így! 'Emberek, a világirodalom legszebb verssora..., a világirodalom legnagyobb költője
Ady Endre.' Mikor mostanában rendre el akarják magyarázni, mi a nép, a nemzet, ki a magyar, ezek a meghatározó élmények tolulnak fel bennem, és csak mosolygok a harsogókon. Mondanám nekik, olvassák el a Puszták népét! Vagy A magyar ugaron, a Dunánál, a Hazám, a Bartók című verseket, de a legjobb lenne, ha mindegyiket - a további több száz nemzeti kincsünkkel együtt.

Valami apróság: " Érett búzaszálon billeg az ökörszem remény." (Kertész L.)