Kis laza

A blog világgal azért ismerkedtem meg, mert a gyerekeim életéről az általuk írt blogokból tudtam meg a legtöbbet. Az e-mail-ekre nem mindig válaszoltak. Ha igen, akkor olvashattam a semmitmondó, jól vagyunk, remélem ti is stb. mondatokat. Szerencsére a menyem termékeny blogszerzőként kiírta magából a mindennapi örömeit, bánatait, nehézségeit, és így nagyon emberközeli beszámolókhoz juthattam a fiamról és az imádott unokákról külföldi tartózkodásaik alatt is.
Legutóbbi bejegyzésében beszámol arról, hogy az ő szórakozott férje elfelejtette, melyikőjük az adott este a gyerekfelelős.
Hát, igen, az alma nem esik messze a fájától. A drága férjét annak apukája is ott hagyta az iskolában. Már csak a portás bácsival ketten voltak az egész épületben. Jól elteáztak a portás fülkében, amit a fiam nagy élményként évekig emlegetett.
Azt kevésbé élte meg pozitív élményként, hogy a frissen leesett hóban a kocsitól a házunk felé sétálva leüvöltöttem a fejét, hogy miért vontatja magát, miért nem tud rendesen jönni velem, és mit nyavajog. Majd észrevettem, hogy az egyik csizmája leesett a kocsiban - a kapkodásban az oviban nyilván nem is húztam fel rá rendesen -, és bicegve, egyik lábon csizma, a másikon zokni vonszoltam a hóban.
A legszégyenteljesebb - akkor nagyon mókásnak találtuk - történet akkor esett meg velem, amikor az egyik kollégával mentünk a gyerekekért az oviba. Ő a fiáért, én a lányomért. Az egyik 'focinapon' kicsit jobban elhúzódott a focit követő sörözés, beszélgetés, de nyugtatgattuk egymást, hogy közel vagyunk, 5 perc alatt odaérünk. A sörrel pótolni kellett a folyadék veszteséget, a világmegváltó eszmecsere meg mindennél többet ért. Ez utóbbit ma is így gondolom. (A tapasztaltabb kollégák egy idő után rendszeresen felvetették, kell-e nekünk focizni? Kezdhetnénk mindjárt a sörözéssel. De, a többség komoly 'sportember' volt.) Mire félig futva odaértünk az oviba, már csak 1-2 perc volt hátra 6 óráig. A rendes szülők általában már 4 után mentek a gyerekekért, de 5-re szinte teljesen kiürült az intézmény. Egyetlen egy dadus nagy kulcscsomóval állt a kapuban, a két gyerek viszont rohangált egyik játékszerről a másikra. Övék volt az egész udvar, az összes hinta, csúszda stb. Sűrű bocsánatkérések közepette indultunk volna haza, de a két apukánál szinte egyszerre derült ki, hogy a 2-3 korsó sör némi mozgás után utat követel magának. - Tessék szíves lenni kinyitni az épületet, nekünk WC-re kell mennünk! Soha nem fogom elfelejteni a dadus elképedt arcát. Mintegy órányit egyedül vigyázott a gyerekeinkre, s most... Pedig tényleg nem pisilhettünk előtte és a gyerekek előtt az udvar sarkában.

Anyu

Apu - mint a legkisebb testvér - 32 éves korában vette feleségül anyut, aki akkor töltötte be a 19. évét. Gyerekként én azt láttam a családban, hogy az idősebb unokatestvéreimmel bezárólag anyun kívül minden asszony öregasszony. Többnyire sötét ruhát hordtak és fejkendőt viseltek. A legfiatalabb sógornője is közel 20 évvel volt idősebb nála. A korábban említett nem támogató magatartást a nénémék, ángyomék részéről nem mindig rossz szándék szülte, inkább generációs probléma volt - mondanánk ma. Mindenki irigyelte a fiatal, csinos, másként gondolkozó, vidám 'idegent'. Igen, annak érezhette magát, mert nem volt, nem lehetett egyetlen egy titkos bizalmasa, támogatója, barátnője. Ezt a helyzetet, ezt a nehézséget is megoldotta. Nem tudott mást tenni, rengeteget dolgozott. Édesapám távollétében egyedül látta el az állatokat - sokáig még teheneink is voltak -, rendben tartotta a veteményes kertet, a hátsó kertet. A 'házban' mindig rend és tisztaság volt. Nálunk soha nem lehetett bevetetlen ágy, fel nem sepert majd később fel nem mosott padlózat, kövezet, mosatlan edény. Mindezek mellett sütött, főzött, mosott - tudjuk mindenféle konyhai gépek, mosógép nélkül. Hetente egyszer kenyeret is sütött, és legalább kétszer ettünk friss sült tésztát. Úgy sejtem mindezt látva kezdett mellé állni nagyanyám. Már kevésbé kritizálta, inkább tanácsaival segítette. Apu nagy megelégedéssel látta, hogy rend van a portán - igaz ő szinte semmit nem tett ennek érdekében a házon belül, az udvarban, a jószágok körül persze igen. No, és imádta a jó főztöket, a finom kalácsokat. Egy idő után anyu lett a nagy családon belül a 'kóstoló asszony', a fontos családi események 'főzőasszonya'. Ahol ott volt disznóölésen, csigacsináláson, az ő szava döntött az ízekben, a lakodalmakban pedig ő irányította a csigaleves, a töltött káposzta, a sült csirke készítését. A béles tésztája pedig szinte legendássá vált. (Miközben mások múlattak, állt a bál többször láttam, hogy ő lényegében egyedül nyújtotta, töltötte, sütötte a 8-10 tepsi finomságot, hogy az friss meleg legyen az éjféli tálaláskor.)
A házunk vegyes vályog-tégla építésű, rosszul szigetelt parasztház volt kis szoba - pitar - nagy szoba elrendezéssel. A nagy szobában kemence is volt, amit a pitarból lehetett 'etetni'. (A nagy szoba természetesen a tiszta szoba volt nálunk is, bár mi azért időnként használtuk, mert egyszerűen nem fértünk el. De, alapvetően megtartotta vendégszoba jellegét.) Ezt a tradícionális beosztást, illetve használatot anyu úgy oldotta fel, hogy először beüvegeztette a gátort, így lett verendánk egy kis kamrával. Majd nyári konyhát építtetett hozzá csatlakozó kemencével és egy újabb kis kamrával. (A házban lévő kemencét így tüntette el, helyébe cserépkályha került!) A ház végéhez csatlakozó istállók, tyúkól, disznóól sem élték túl az általa vezérelt változásokat. A kis szoba másfélszeresére növekedett, kialakítottak egy szép konyhát és egy kis fürdőszobát. A konyhát és a már nem is olyan kicsi szobát közös cserépkályha fűtötte. (Az ólak megúszták, hiszen akkor még tartottak disznókat, tyúkokat.) Mindez bő tíz év alatt történt az ivóvíz udvarba, majd házba történő bevezetésétől és a palackos gáz alkalmazásától indulva. Soha nem hallottam a szüleimet ezek előkészítéséról beszélni, és végképp nem erről vitatkozni. De, biztos vagyok benne, hogy mindezeket az ötleteket anyu találta ki, apu meg berzenkedett ellene. "Így is jól megvagyunk." "'Nincs rá pénzünk." "Minek akarsz már nagyzolni a fürdőszobával?"  "Nem elég neked egy konyha?" "Csak a felfordulás lenne vele." Látta, hogy ezek mind jó változtatások lennének, de ő maga biztosan nem vágott volna bele talán egyikbe se. Aztán mikor az átalakítások, fejlesztések elkészültek örült, büszkén mutogatta testvéreinek, rokonainak. A fürdőszobát én már nem élvezhettem, mert kicsivel korábban bekerültem az egyetemre, de apu mindennap megfürdött a kádban...
A ház falai a rossz szigetelés miatt több helyen nedvesedtek, itt-ott felütötte a fejét a penész. Anyu ezen bosszankodott a legtöbbet, de sziszifuszi munkával évről-évre tapasztotta, vakolta, meszelte, festette a rendre lehulló falrészeket úgy a házon belül, mint a külső falak esetében. A mi házunk tavasz végére mindig frissen meszelt volt. Kőművesre, festőre nem költött. Az évek során ezt is olyan szinten megtanulta, hogy az ismerősök is elhívták kifesteni a szobáikat, de 'csíkot húzni' egy időben szinte naponta eljárt. Amit megtanult, azt a legmagasabb szinten volt képes csinálni.

Anyu

Édesanyám - anyu - egyedül él. Mind a mai napig, ha derűre, békességre vágyunk, ha töltekezni akarunk mindezt nála megtaláljuk.

Nagyanyám a férje halálát követően is - mint azt már említettem - velünk egy fedél alatt élt közel 15 évig. A nagycsaládot összetartó asszony, a szűkebb családi környezetben, anyósként se viselkedett, nem viselkedhetett másként. Amit ő tudott házasságról, gyereknevelésről, háztartásról, sütésről-főzésről azt meg is mondta, annak úgy kellett lennie. Ettől a 'gyakorlattól' hét gyereke kiterjedt családjában lemenő rendszerben is szinte csak titokban tértek el. Ezt a helyzetet természetes módon így fogadta el apu is. De, így kellett elfogadnia anyunak is, annak az asszonynak, aki utolsóként került be a 'nagycsaládba'. És ő elfogadta. Egészen pontosan az ő nagyon magas érzelmi intelligenciáját mutatja (Mi az, kérdezné?), hogy egy-két messzebb is elhangzó tányércsörgés ellenére mindenkivel elfogadtatta, elhitette (nem álnok, színjátszásról van szó), hogy 'ő is beállt a sorba'. Mindenki, az idősebb sógornők, sógorok, ángyomék stb. ezt tudták, ezt hitték. Így látta ezt apu is nagy megelégedettséggel, sőt így élte ezt meg maga nagyanyám is. Nyugodt volt a család.
Azok a családtagok is, akik ugyan tudomásul vették, hogy a legkisebb fiú megnősült, és új asszony van a háznál, de az első pillanattól kezdve mindent kritizáltak anyu külső adottságaitól a beszédén keresztül félig görög katolikus félig római katolikus vallási hovatartozásáig. Anyu mindezt képes volt kezelni számos megalázó helyzet ellenére is. Képes volt, mert ő a saját kis családja békéjét, boldogságát tartotta a legtöbbre. Mindenek közben és ellenére konok módon építgette az életünket a saját normái, igényei szerint. Nagyon zavarta, hogy kik s mit mondanak, hogy bántják, de számára az volt az elsődleges, hogy jó legyen apunak, majd később jó legyen a gyerekeinek. Úgy alakította a mindennapjainkat, hogy az általa elképzelt világ jöjjön létre. Már nagyobb gyerekként is észrevettem, hogy úgy tesszük a dolgainkat, ahogy nagymama kérte, de közben azért egy kicsit mindig hozzáteszünk, vagy elveszünk belőle. Így lett szebb, jobb, így lett a miénk.
A mindennapi együttélés szintjén mindez nem volt 'hiba' mentes. Kis konfliktusok esetén mi az öcsémmel 'kaptunk', mert már megint nagymama viszi a vödröt, már megint ő sepreget, már megint ő eteti-itatja az állatokat stb. Szerencsére nem sokszor, de néha a két asszony komolyan összeveszett, egyik se engedett a maga valós, vagy vélt igazából. Ezek megoldódtak, feloldódtak, mire édesapám hétvégén hazajött az egész hetes munkából. Ha mégsem, akkor mindig anyu húzta a rövidebbet. Egy-két ilyen veszekedést átéltem. Gyerekként tisztán láttam, hogy apu nem tudja kezelni a helyzetet. Bizonyára ez bőszítette fel végképp. Az anyját nem bánthatja, így meg se kérdezte, mi volt, ki mit mondott, anyut tette felelőssé. Aztán 'világgá ment', merthogy neki ilyen családja van... Szégyellte magát. Előttünk, de főleg maga előtt. Órák múlva hazajött, majd napokig próbálta kiengesztelni anyut.
Néhányszor - egy kezemen meg tudom számolni - nagymama kitalálta, hogy ő elmegy innen, nincs itt maradása, ő nálunk csak útban van, és majd valamelyik szerető gyerekénél nyugalma lesz. Három(!) napnál sehol nem maradt tovább, a saját lányainál sem. Ők nem tudták elviselni, hogy nagymama mindenbe beleszólt? Lehetséges. De, sokkal valószínűbb, hogy már ennyi idő után hiányozni kezdett számára az a meleg családi szeretet, az a rend, tisztaság, azok a finom ételek, amit az ő rossz menyénél megszokott. S talán hiányzott neki a 'világ két legrosszabb külyke' és az ő legkisebb unokája.
Nagyanyámat utolsó két évében ágyhoz kötötte a betegsége. Mindvégig anyu ápolta, az erős akaratú 90 éves asszony minden kérését teljesítve.
Akkorára már mindketten tudták, hogy regényszerű történetet írtak az anyós-meny kapcsolatról, és egyikőjük se szeretett senki más asszonyt úgy, ahogy ők egymást.

Hagyomány - H.B.

Öcsém is olvassa a blogomat. Ehhez is kapcsolódóan egy olyan levelet kaptam tőle, amiért már önmagában érdemes volt elkezdenem az írást. Sőt az ilyen pillanatokért érdemes élni. 

Az alábbi 'kivonatot' nagy szeretettel és mély tisztelettel elsősorban neki ajánlom.

A föld minden népe között láthatatlan egyöntetűség van, s az ember minél ősibb időkbe ereszkedik vissza, ez annál nagyobb. A hasonlóság nem úgy értendő, hogy minden építészet egyetlen ősépítészetre, minden vallás egyetlen ősvallásra vezethető vissza. Ilyen ősépítészet, ősvallás, ősszellem soha nem volt, ahogy nem volt ősnép, ősfaj, ősnyelv. A történet előtti időben a föld minden népe a lét ősforrásából merített. Azért voltak egymáshoz hasonlóak, mert mindegyik ugyanabból a szellemből élt. Kelták, aztékok, hinduk, tibetiek, héberek, görögök ugyanabból az ősi szellemből merítettek és éltek. Ezt az őskorban minden nép között levő azonos kinyilatkoztatásszerű metafizikát hívják hagyománynak. 

Hagyomány egy van, mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten. A hagyomány az emberiség szellemének, a lét értelmének, a logosznak, a tudásnak, az éberségnek őre. A hagyományon kívül szellemiség nincs. A hagyomány az ősszellem kinyilatkoztatása, az egyetlen autentikus tudás. A történeti idő filozófiái metafizikájukat vesztett residuumok, amelyek nem éber tudást hoznak, hanem kába álomképeket gondolnak el.

Az ős-kinyilatkoztatás hiteles szövegének a Védát kell tekinteni. Ez olyan metafizika, amely vallás-előtti és vallás-fölötti. Az univerzalitás teljes és tiszta megnyilatkozása a metafizika. A hagyomány nép- és faj- és időfölötti; a vallás és a mítosz a kollektívhez, vagyis a néphez, a fajhoz, az időhöz van kötve. 

A vallás teljes egészében történeti képződmény, mert az egyetemes emberi metafizikát a nép, a tömeg, az idő, a faj, a filozófia, a világnézet szellemében oldja fel. Nincsen olyan vallás, amelynek gazdag mítoszkincse ne lenne. Buddha a mítoszt és a vallást tökéletesen fel akarta számolni, tanításából mégis vallás lett, sőt erősen mitikus vallás. Vallás igen sok volt és van. Hagyomány csak egy volt és egy van és egy lesz. A metafizika időfölötti egységét látva többen azt hitték, hogy mivel egy hagyomány van, meg lehet alkotni az egész emberiséget összekapcsoló egyetlen vallást is. 

Az emberi élet feladata nem az egység megteremtése, hanem a sokszerűségben az összhang megvalósítása. A hagyomány alkalmazhatósága néhány esetben olyan könnyűnek látszik, hogy több újabb áramlat a csábításnak nem tudott ellenállni. Ez történt a jóga, az asztrológia, a horoszkópia, az alkímia, az analitikus lélektan egyes árnyalatai esetében, s vannak, akik, ezoterizmust játszanak.

Még soha a világon a mai európai embernél az anyagi zárt életbe jobban elmerült lény nem élt, beleszámítva az őserdő vademberét is. Ennek az embernek a kezében a magasrendű eljárások olyan mágikus technikává lesznek, amelynek hatása kiszámíthatatlanul veszedelmes. 

Metafizikailag a hagyomány éberség, semmi egyéb. Az éberséggel együtt jár a látás; aki pedig lát, az: tud. A tudás megtanulható. A látás nem. Még kevésbé mindkettőnek előfeltétele: az éberség. A tudásból kell megtanulni látni, s e látásból kell megtanulni ébernek lenni. A hagyományban levő tudás őskori kinyilatkoztatás. Ez az őskori kinyilatkoztatás végtelenül világos és egyszerű: az ember eredete isteni, és az emberi sors egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze. A látás feladata, hogy az ember a kinyilatkoztatást egyre jobban lássa. Az éberség intenzív érzékenység, amely nem csak az érzékeké és a léleké, hanem az intellektusé, az ösztöné, a szellemé is. A legmagasabb éberség, Isten ébersége nem érzéki és nem lelki és nem szellemi, hanem ez: a szeretet. Isten a világot szeretettel óvja és szeretettel őrzi. Az Istenhez való hasonlóság legmagasabb foka az emberben nem a szellem, hanem a szív ébersége: a szeretet.

Hamvas Béla - nyelvek

Olvassak Hamvas Bélát, mondta a masszőr nő, mikor a műtétem után látta, megroppantam lelkileg. Tetszenek érteni, nem tudós barátaim, kollégáim közül valaki, nem egy filozófus, nem egy irodalmár! Elolvastam a Scientia Sacra mindkét kötetét. Nagyon tetszett, bár nem könnyű olvasmány. Aztán elkezdtem feldolgozni a magam számára. Kijegyzeteltem a legfontosabb, legérdekesebb részeket. Majd igyekeztem a lényeget kiemelő összegzést készíteni belőle. Mire kész lettem vele, rájöttem, hogy valami teljesen felesleges és hiábavaló munkát végeztem. Ugyanis Hamvas műve - mint minden komoly filozófiai alkotás - eleve rendkívül tömör, lényegre törő, szinte minden mondata része az általa felépített elméletnek. Ezért nehéz olvasmány, a rengeteg forrás hivatkozás ezt csak formailag nehezíti tovább. Magam számára természetesen nem volt felesleges a munka, de másoknak az eredeti olvasását ajánlom jó szívvel. Mindezek ellenére, néhány önmagában is érdekes 'kivonatot' megosztok olvasóimmal. A használt terminológiát külön nem magyarázom.

Az őskori könyvet szutra-stílusban írták. A szutra szanszkrit szó, grammatikailag csaknem összefüggéstelen szavakból álló rövid mondat, csaknem rejtvény. Szógyökökből álló titkosírásnak is nevezhető. Az összefüggést az olvasónak kell megtalálnia. A feljegyző a szavakat úgy használja, mint a jelképeket. (Ezért az őskori India vagy Irán szavakkal írt könyve a jelekkel írt kínai könyvtől, a hieroglifákkal írt egyiptomi papirusztól, a kőbe vésett babiloni írástól vagy a mexikói azték, a perui csomózott kiputól lényegében nem különbözik.)

A szutra-stílus abban az időben keletkezett, amikor a szájhagyomány még élt, de a hagyományt a Mester írott jelekkel is továbbadta. Az, ami most könyv, eredetileg nem volt egyéb, mint az egy hosszú és a két rövid (jang és jin) csontpálcikák nyolcas csoportjának kombinációja. A csontpálcikák jelzette képek és jelentések írásba való foglalása forradalmi tett volt, s ellene a kínai szellemi kaszt nagy része a végsőkig tiltakozott. Ez volt a történeti idők nagy válságai közül az első. A szutrában a szavak látszólagos összefüggéstelenségének mágikus érintése van. Tömörségben, súlyban, komolyságban és erőben a szutránál többet írott nyelv adni nem tud. A szutra nem fogalom és nem kép, tehát sem az értelmi tudáshoz, sem a mítoszhoz semmi köze sincs. A szutra elemi metafizikai érintés, amely felébreszt. Ez az Élet Mesterének közvetlen érintése.

A legtöbb esetben a szutra, akárhány szóból áll is, a teljes mondatnál egy szóval kevesebb. Ha a felriasztáshoz hat szó kell, csak ötöt mond ki. A hatodik a kulcs, amit vagy a Mester ad meg, vagy meg kell találni. A szutra legmélyebb tartalma mindig metafizikai és abszolút. A mitikus tartalom, a kép már másodrendű. Az ésszerű értelem pedig harmadrendű. Grammatikája pedig egyáltalában nincs. Néha úgy hangzik, mint a jóslat, néha mint a hallucináció.

Az őskori könyv modern európai nyelvre lefordíthatatlan, mert az őskori könyv szavai az európai nyelvekből teljesen hiányzanak. Az őskori nyelvek egyetemes jelrendszerek voltak, az európai nyelvek pedig az individuális Ének kifejező eszközei.

Európában ma az egyetemes jellegű és jelentésű szavakat kivétel nélkül minden nyelvnek az utolsó két univerzális nyelvből, a görögből és a latinból kell átvennie. Ezen a két nyelven a hagyomány univerzális szellemisége kifejezhető. Az európai nyelvek ezt a képességüket elvesztették. A reneszánsszal a latin nyelv helyébe az univerzális tartalmak megjelölésére alkalmatlan nemzetiségi nyelvek léptek. Minél régibb a nyelv, annál metafizikaibb. Ha nem így lenne, nem lennénk kénytelenek minden univerzális szavunkat a kínai, a szanszkrit, a görög, a latin nyelvből venni.

A latinban az archaikus nyelvek rejtett, végtelen képessége az összes lehetséges dolgok megjelölésére még megvolt. Az univerzalitás a görögben még fokozottabban élt. A metafizikai kép- és értelemgazdagság a szanszkrit és kínai nyelvekben még ennél is fokozottabb mértékben él. Az európai nyelvek a latinhoz és göröghöz viszonyítva olyanok, mintha ezek lennének a civilizált, művelt és szellemi kaszt nyelvei, román és germán utódaik pedig tájszólások. Csaknem konyhanyelvek. A nyelvek közül a legtöbb idealitás a szanszkritban van. A görög a világtényeket a maguk abszolút voltában, más szóval egzaktul meg tudja nevezni. Amit a görög megjelöl, az jelképszerű.

Hit

Abban, hogy most is írhatom e blogot döntő szerepe van az Istenbe vetett hitemnek. Ez érvényes egész életemre, de fokozottan az utóbbi 4 évemre. A műtétemet követően néhány hét alatt készültem el az Egy betegség története - a Hit ereje című írásommal, amely a Vigilia 2011. évi júliusi számában jelent meg. Akkor abban a hívőkhöz, de legalábbis a hit iránt érdeklődőkhöz szóltam.
A hitről nagyon nehéz bárkivel is igazán mélyen beszélni. A hívőkkel is nehéz, mert a hit a legmélyebb, legszemélyesebb tulajdonunk. A hit világán kívüliekkel - szándákosan nem ateistákat írtam - pedig reménytelen. Sőt, ennél mélyebben gyökerezik a feladat nehézsége. A mai nyelv, a szavaink erre alkalmatlanok, és ha érzéseinkről, tudásunkról akarunk beszámolni, azok rossz 'dimenziók'.
Az én hitem lényegét már sokan megfogalmazták. (Kialakult a világképem, mikor érzékeltem, hogy sokan mások hasonlóan fogalmaznak.) A 'tanult emberiség' világszemléletét meghatározó két fizikust idézem. Az egyik Isaac Newton.
"A Nap, a bolygók és az üstökös csillagok csodálatos berendezése csak egy mindenható és mindentudó Lény tervéből és csak az ő irányítása alatt keletkezhetik. ... az egész mindenség, amely nyilvánvalóan egységes terv szerint van berendezve, egy és ugyanazon Uralkodó birodalma; ebből következik, hogy az Isten valóban élő, bölcs és mindenható Isten, a mindenség fölött álló, végtenül tökéletes Lény. Úrnak, Istennek Mindenhatónak nevezzük."
A másik Albert Einstein, bár tudom, hogy az élete különböző szakaszaiban tett, a hittel kapcsolatos nyilatkozatait többféle módon értelmezik.
"Az én vallásom egy magasabb természetű, végtelenül szellemi lény alázatos imádása, aki még azokban a részletekben is kinyilatkoztatja magát, amelyeket a mi gyenge és korlátolt érzékszerveinkkel észrevenni képesek vagyunk. Isten-elgondolásom lényege a mély, intenzív meggyőződés, hogy létezik egy felsőbb Intelligencia, aki a kikutathatatlan világmindenségben nyilatkoztatja ki magát." (Darwin(!), Kelvin, Linné, Maxwell, Planck, Szent-Györgyi és sok más természettudós gondolatait is idézhetném, nem beszélve a költőkről, írókról, zeneszerzőkről.
Ugyanakkor primitív agyamnak 'kezelnie' kellett a felfoghatatlant. Ebben segít számomra a már kis gyerekként megismert római katolikus vallás.
Az utóbbi években egyre többet foglalkozom a hitemmel. A felfoghatatlan - szándékosan ismétlem - feldolgozásához fontos forrás Hamvas Béla Scientia Sacra műve.
Esetenként majd bemutatom egy-egy gondolatmenetét.

'F-es'

Politizálni garantáltan nem fogok itt a blogon sem, de a megélt élményeim kapcsolódhatnak az akkori 'nagypolitikához'.
A 60-as, 70-es években sokan bekerültek a felsőoktatásba az ún. 'F-es' kategóriába sorolt gyerekek, a munkás, paraszt szülők gyerekei. Köztük én is. Azt, hogy a deklarált politikai akaratot hogyan érvényesítették az egyes intézmények az egyébként szigorú felvételi rendszeren belül, valószínűleg senki nem tudja megmondani. Bizonyára, mint minden diszkrimináció ez is számos igazságtalan, méltánytalan helyzetet szült. Ilyen-olyan példákat én is tudnék mondani, amikor tehetséges, jó képességű diák az adott felvételi eljárást követően "Hely hiány miatt elutasítva." indoklást követően nem kezdhette meg a tanulmányait. Azért, mert kellett a hely egy F-esnek? Vagy azért, mert egy másik értelmiségi szülők gyereke esetében működött a magyaros 'uram-bátyám' szisztéma, s mondjuk a papa (nagypapa, keresztapa, szomszéd) oda tudott szólni a nagy rendszeren átnyúlva az egykori évfolyamtársának? Mint minden nem tiszta rendszert ezt is lehetett manipulálni. De, nem ezt akartam értékelni. Sőt, a szocialista rendszer élet-képtelenségét, működés-képtelenségét is megértettem.
Azt viszont tudom, hogy az azokra az évfolyamokra bekerült fizikai dolgozók gyerekei valóban a korosztályuk legtehetségesebb diákjai voltak. Már a középszert sem tudta a rendszer 'benyomni'. A vidéki gimnáziumok, a kisvárosi iskolák eminens tanulóit vették fel, akik élni akartak és tudtak a 'történelmi' eséllyel. Akik mégsem, azok kihullottak. A vizsgákon, szigorlatokon az oktatókat már nem érdekelte, kinek milyen 'bélyege' van a hallgatói nyilvántartásban.
Az esélyt valójában nem a bejutás, nem maga a felvétel jelentette. Számomra sem. (Öregdiákként megtudtam, hogy a 64 fős évfolyamra a 4. legmagasabb pontszámmal jutottam be - többekkel azonos pontot elérve.) Hanem az, hogy kollégiumi ellátást kaptam. Igaz, 10 ágyas szobában, mint kolis társaim 98 százaléka. Minden napra kaptam ebéd- és vacsora jegyet. (A felsőbb évesek egy-két évvel korábban a koliban reggelit is kaptak.) Ezen kívül kaptam szociális- majd később tanulmányi ösztöndíjat. Ebből meg tudtam vásárolni a tankönyveket, jegyzeteket, de futotta másra is. Soha annyi szépirodalmi könyvet, lexikont, szótárt nem vettem, mint hallgató koromban. Minden feltétel adott volt a tanuláshoz. Pazarlás volt az akkori kurzus részéről?
Mikor azt mondtam, a képzési rendszer nem tűrte el a nem odavalókat, akkor pl. arra gondoltam, hogy egyszer lehetett évet ismételni, s egyszer lehetett évet halasztani. Az első egyértelműen a nem megfelelő tanulmányi eredmény miatt következhetett be, a másik egyéb - egészségügyi, szociális stb. - okok miatt, de sejthető, hogy ez azért elég 'puha' volt'. Mindannyiunknak szó szerint létkérdés volt a sikeres előrehaladás. Nem gondolom, hogy a kritikus vizsgahelyzetekben megélt stressz javította a leendő értelmiség idegi állapotát, de az biztos, hogy motiválatlanságot, érdektelenséget én évtizedes nagyságrendben nem tapasztaltam.
Tudom, hiba egymástól 40-50 év távolságnyira lévő rendszereket, gyakorlatot összehasonlítani azzal a céllal, hogy akkor, melyik is a jobb. Nem is teszek semmi ilyet. Foglalkozzanak ezzel a szociológusok, a felsőoktatás kutatói! Én csak két dolgot jegyzek meg a jelenlegi gyakorlatról a közel 45 éven átívelő tapasztalataim alapján. Egyrészt, a mai felsőoktatást dominálja a kétlépcsős képzés és a tömegoktatás. Főleg az utóbbi miatt a mai rendszer beszívja és benn tartja az adott korosztályok szerény képességű gyerekeinek tömegeit. Nagy számban azokat is, akiknek szaktól, intézménytől függetlenül sehol nem kellene jelen lenniük a képzésben. Sajnos, az intézményi érdekek erre rá is segítenek. Ráadásul a rendszer el is hiteti velük és szüleikkel, hogy ha diplomát szereznek, akkor megnyílnak előttük az érvényesülés útjai. Társadalmi mértékű hazugság, amelyet politikai színezettől függetlenül elkövetnek kormányaink. (Kollégiumi elhelyezésről, étkeztetésről csak annyit, hogy pénteken déltől hétfőn délig csak külföldi hallgatókat lehet látni a campusokon.)
Nem csoda, ha az órákon a motiváltság, az érdeklődés, a céltudatosság minimális szintjét se lehet tapasztalni a hallgatók nagy hányadánál? És ez a második a nagyobb tragédia! Ez nem egy több komponensű, magasabb szintű pazarlás?

Apu

Saját erőből megtanult hegedülni. Arról sose esett szó, honnan és mikor került a birtokába a Hegedű, amit mindennél jobban óvott. Külön polca volt a szekrényben, csak ő nyithatta ki a tokot, vehette le a védő sálat a hangszerről. Azt sem tudom, mikor kezdett el játszani, még tizenéves korában, vagy a háború után? De, még kisgyerek voltam, amikor már rendszeresen hegedült. Elsősorban otthon, de volt egy többé-kevésbé állandó zenekaruk is, amellyel ilyen-olyan mulatságokon, alkalmanként még lakodalmakban is húzták a talpalávalót. A zenélés örömén túl biztosan jól jött az a plusz bevétel, amit egy éjszaka alatt összehegedült. Láttam, hallottam, ahogy az unokáinak már a kottát is lejátszotta - azt is önerőből tanulhatta. Az biztos, hogy évtizedekkel korábban a mulatságokon soha nem használtak kottát. A nem tökéletes hangszer tudását énekléssel korrigálta.

A már említett Rétre való munkába járást nagy mértékben segítette, mikor megvette az első motorját. Ez egy klasszikus Csepel motorkerékpár volt, az a bizonyos hátsó 'kakasüléses'. Rövid ideig volt nálunk. Ő párszor ment vele, de nem emlékszem, hogy valakit engedett volna felülni a megemelt hátsó ülésre. Gondolom valaki rásózta, de többe került volna a rendbetétele, mint amennyiért megvette. Aztán vett egy gyönyörű kék(!) színű 250-es Pannóniát. Más ember lett tőle, mellette, megnőtt az önbecsülése. Egyrészt örömmel töltötte el, hogy képes volt egy ilyen járművet megvenni. (Soha, semmit nem vásárolt hitelre. Ő ne tartozzon senkinek!) Másrészt, láthatta a világ munkába menet majd este hazajövetelkor, hogy Jani bácsi nem egy poroszkáló öreg ember.
25 évnyi motorozás, autózás után egyik pillanatról a másikra nekem ajándékozta a néhány éves Skodáját. Az előzménye az volt, hogy kora ősszel arról viccelődtünk, hogyan indulunk reggelente a bölcsibe, ki merre rohan stb., s mi lesz, ha jönnek a hidegek, a havazás. Néhány napig rágódhatott a dolgon, majd lemondott a kedves autójáról az unokái egészségére és a mi kényelmünkre gondolva. (A testvéreim a kocsi értékének megfelelő pénz összeget kaptak. A szüleim erre mindig nagyon vigyáztak.)

A téeszesítés után tudatosan képezte magát. Rendre elvégezte a különböző tanfolyamokat (növényvédő, állattenyésztő stb.). Így kovácsolt tőkét a korábbi elismert tudásából. Megszerezte hozzá a papírokat is. Brigádvezető, majd üzemegység vezető helyettes, sőt rövid ideig vezető is volt. Pantallós ember lett a csizmások között. Sokan irigyelték, de még többen becsülték, tisztelték. A nyugdíjba menetel után még évekig dolgozott, 70 éves már elmúlt, amikor még mindig megkérték, hogy a betakarítási dömping időszakokban segítsen a 'logisztikai' - mondom ezt most - munkákban.

- Papa miért sír? kérdezték a gyerekeim, mikor megérkeztünk hozzájuk, vagy épp nálunk találkoztak vele. - Nem sír, csak annyira szeret benneteket, hogy örömében hullanak a könnyei. Persze, őket aztán szavakkal, öleléssel is biztosította arról, mennyire is imádja őket. Kicsit rosszul is esett, mert nekem ebből nem jutott. Én megkaptam az egy mondatos dícséretet a bizonyítványért, a jutalom könyvekért, a sikeres versenyekért, szereplésekért. De, nem többet. Viszont, mikor nem volt oka a dícséretre, netalán belekeveredtem valami csínytevésbe, akkor sem szidott össze. Mormolt valamit a bajusza alatt, és kiment a házból. - Na jól van, tanuljál, ilyet meg ne csinálj ! - mondta esetenként néhány óra múlva, és lazán magához ölelt.
Fontos pillanatokban, találkozásokkor, eseményeknél se volt bőbeszédű. Olyankor hosszabban és erősebben ölelt magához. Ebben benne volt minden szeretete, öröme, büszkesége, de az az erő is, amellyel engem élete végéig segített.
Élete végéig dolgozott a családjáért és a közért, pl. járdaépítést stb. szervezett. Halála előtt két héttel még létráról szedte a körtét a kertjükben. A Sors kegyes volt hozzá, mondták az orvosok, a barátok, a rokonaim. Hirtelen halála bizonyára elkerülhető lett volna, ha én jobban odafigyelek rá - maradt meg bennem mind a mai napig. Édesapánk halálának feldolgozásához hosszú évek kellenek. Van, mikor az sem elég...

Apu

A következő kép, ami előttem van, hogy ülünk a szekéren, és apu énekel. A 'Látod édesanyám...' népdalt énekelte, dúdolta, fütyülte a leggyakrabban. Akkor is. (Évtizedek múlva a 'Röpülj páva' versenyek idején kaptam fel a fejem, hogy mekkora slágert is hallgattam én naponta többször. Úgy éreztem, ellopták tőlem...) Az egy  ló - a nevére nem emlékszem - soványka volt, a szekér rozoga. Erősen kapaszkodnom kellett, hogy le ne essek róla. Az utak, amelyeken hazafelé tekeregtünk a déli hőségben kirázták a lelkemet. Semmi örülnivalónk nem volt, de ő csak énekelt. Mert benne más érzések munkáltak. Volt lova, szekere, a 'földön' jónak mutatkozott a termés, volt családja, várt otthon bennünket a gőzölgő ebéd.
Rengetegszer rohant velem az orvoshoz. Ilyenkor elkeseredett, indulatos, kapkodó volt. Úgy éreztem, rám haragszik. Tudom - legbelül akkor is tudtam -, legfeljebb a világra haragudott. Az a kép a legerősebb, mikor az ölében tartva szinte már felbukott a sebesség miatt, úgy rohant velem a sötét utcákon. Majd megérkeztünk, s az orvos perelt vele, hogy miért nem jöttünk korábban - napokkal, hetekkel korábban, avagy még rendelési időben (?) -, s fogja erősebben a fejemet. Akkor vették ki a manduláimat.
Az egy éves szanatóriumi időszak alatt legalább 2 hetente jött látogatni vasárnaponként. Azt már akkor hetedikesként is tudtam, ez mekkora áldozat tőle és a családtól. Mintegy 20 pesti út vonattal oda-vissza komoly anyagi terhet jelentett. Hajnalban kellett indulnia ahhoz, hogy a látogatási időszak kezdetére, 10 órára a Szabadság hegyre érjen. Akkoriban a Réten dolgozott. Hétfőn hajnalban elment otthonról, és többnyire csak szombaton tért haza. Se a munka, se az anyagiak nem enegedték meg, hogy naponta hazajárjon a 20 km távolságból. De a fiát meglátogatta! Ma sem értem, hogyan bírta ezt?
Hirtelen haragúnak mondanánk, de valójában a tehetetlenség, a nem megfelelő emberi viselkedés családon belül és kívül és az igazságtalanság bőszítette fel. No, és az, ha nem voltak rendben a dolgok körülötte. Ilyenkor fel-felcsattant, de engem összesen kétszer ütött meg. Bizonyára többször is megeshetett, de még az is lehet, hogy nem, azért nem emlékszem másra. Az egyik alkalommal fát vágott, valami göcsörtös akácot. Én a közelében néztem guggolva. Soha nem voltak jó szerszámai, így jó fejszéje sem. A lényeg, az épp hasított tuskóban megszorult a lötyögős fejsze feje, és a mozdulat azzal végződött, hogy az üres nyéllel magát vágta arcon. Ezen felröhögtem. Mikor a két taslit kiosztotta, már láttam, hogy vérzik az arca, de a helyzetemen ez már nem változtatott. Ez a két nyakleves fájt, mert igazságtalannak éreztem. Nem úgy az évekkel későbbit, mikor a vasárnapi ebédkor addig nevettettem valamivel az öcsémet, hogy 'kipukkadt' és körbe fújta a cérnametéltes levest. Szegény, ő is kapott, pedig a bűnös én voltam. (Ez a fiatalabb fiú testvérek sorsa, de erről majd máskor...)

Folyt. köv.

Apu

Édesapám a parasztvilág férfi (férj, apa, testvér) mintáját adta át nekem - annak minden előnyével és hátrányával együtt. Meggyőződésem, hogy ennek a mintának sokkal több pozitív vonása van, mint negatív. Arról, hogy ezekből a genetikailag adott, illetve a neveltetés által alakított jellemzőkből én mit s hogyan jelenítettem meg, majd mások mesélnek. Én apuról - így hívtuk őt - fogok írni.

A korosztályában kifejezetten magas, szikár, szúrós szemű ember volt. Iskolázottságát meghaladóan tájékozott, intelligens. A legfontosabb jellemzői a becsületesség, a megbízhatóság, a család mindenek fölötti szeretete és védelme. Tisztelte a törvényt, elfogadta a sorsát, hitt Istenben. Soha nem láttam, hogy irigy lett volna másokra.
Főleg a téeszesítés előtt, de aztán is - gondolom, más-más ügyekben - rendre hozzánk jöttek a paraszt emberek, ha valamilyen számolási ügyük volt (termés, bevétel), vagy valamilyen szerződést kellett megfogalmazni, előkészíteni. Jani bácsi, segítsen már! - mondták a nála jóval öregebbek is. A megszólítás a tiszteletet mutatta. Később azt vettem észre, hogy a jóval fiatalabb, azaz, lényegesen magasabb iskolai végzettséggel rendelkező rokonaink is hozzá fordultak tanácsért.
A templomban az egyházközség pénzügyeit is rábízták. A vasárnapi, ünnepi misék után már otthon az asztalnál ülve mindig várnunk kellett rá, mert ők még számolták a persely pénzt.
Leírhatatlanul büszke volt ránk, gyermekeire. Magára kellett volna büszkének lennie, hogy a szegény paraszti világból indulva mindhármunkból diplomás embert nevelt. Soha nem beszéltünk erről a testvéreimmel, de láttam, tudom, mindent megtettünk, hogy megélhesse a büszkeség érzését. Nem éltünk vissza azzal a ténnyel, hogy tudtuk, szó szerint mindent odaadnak édesanyámmal együtt, ha tanulásról van szó.
Ritkán avatkozott bele közvetlenül az életembe. A gyenge egészségem megerősítéséért többször iskolai (úttörő) táborokba küldött, ami mindig komoly kiadásokat jelentett. Tanácsára, kérésére gimnáziumba már az egyik miskolci elit gimnáziumba jelentkeztem, egyetemre Sopront nézte ki számomra. Mindkétszer vállalta az előre pontosan nem is látható plusz kiadásokat, mert az orvosok környezet változást javasoltak. Végül az én akaratom érvényesült, maradtam Böszörményben, illetve a KLTE-re mentem - persze nem anyagi megfontolások miatt. Egyik döntésemnek se örült, de tudomásul vette, és azzal a kérdést le is zárta. Soha nem jött elő valami 'bezzeg, ha...' típusú megjegyzéssel.
Első emlékem vele kapcsolatban az, amikor ha jól sejtem a vasárnapi mise után felsétált velem a 'főutcára', és megmutatta az ő fiát a más felekezetű templomokból kitóduló ismerősöknek és az egész világnak. Megmutatta, hogy a fogságból hazatért öreg legénynek milyen szép, nagy fia van. (Akkoriban egy férfi, aki már elmúlt 30 öreg legénynek számított.) 3-4 éves lehettem, az öltözetem biztosan makulátlan volt, erre édesanyám volt a garancia. Ezt a sétát utóbb többször elmesélték, de nem ezért emlékszem rá. Az apu által megélt élmény erőssége bizonyára rám is átragadt, mert filmszerűen előttem van, hogyan kellett köszöngetnem az embereknek, kik simogatták meg a fejemet, kik adtak puszit. Az ilyeneket utáltam - mint minden gyerek a hasonlókat -, de azt, ott valahogy már akkor sem.

Folyt. köv.

Hangulat

Esik az eső, a nyirkos hideg levegő a csontjaimig hatol.
Ugyanaz a hangulat lett úrrá rajtam, amit betegeskedő fiatal koromból jól ismerek. Ilyenkor nagyon gyakran Tóth Árpád verseket olvastam. Próbálom felidézni azt, amelyik a legpontosabban visszaadta akkor számomra az önsajnálattal is keveredő érzéseket. A net nem segít, mert a hangulatomat jellemző szavakra a kereső az ismertebb verseket (Eredj szerelem, szép sehonnai!, Jó éjszakát, Lélektől lélekig) dobja fel. De, megtaláltam a polcon az 1971-es kiadású kötetet. A Palace-ban... a vers címe. Aztán a neten is rátalálok (pl. http://vers-versek.hu/toth-arpad/a-palace-ban/).
A helyzet fintora, hogy a szomszédos találatok a Hotel Palace Hévíz - Wellness Hotelt ajánlják.

A verseskötetet gimnáziumi ballagásomra kaptam valamelyik rokontól, baráttól. Erről elmélkedni és írni talán érdemesebb és érdekesebb volna.

A hangulat sodor tovább.

"Testamentumot, szörnyűt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni."

Félek, több a téma, mint az idő és az erő.
Szüleim, testvéreim, gyermekeim, asszonyaim, barátaim, tanáraim, hit, egyház, félelem, zene, tánc, sport, játék, matematika, Moszkva, szülőváros, József Attila, Márai, Füst Milán, Hamvas Béla - mind olyan 'téma', amiről szeretném leírni a gondolataimat. Elnézést a személyektől a téma megjelölés miatt!

Meglátjuk!

Olvasóterem

Felsőbb éves egyetemista koromban rendszeresen jártam az egyetemi könyvtár nagy olvasótermébe. Ez az egyik oldalon csupa üveg, igényes belső építészeti megoldásokkal hangulatossá tett nagyon magas, szép terem volt. Az asztalok fölé míves csillárok lógtak be. Három nagy falfelületen polcok, tele könyvekkel - zömében szótárakkal, lexikonokkal. A 9 nagy asztal két-két oldalán 180 olvasó tudott leülni. Emlékeim szerint soha nem volt tele, de az elhelyezésből adódóan a félház már azt az érzetet keltette. Jellemzően 40-50 hallgató, kutató tartózkodott benne. Egy idő után állandó helyem lett. Az állandó csendes zsongás csak növelte számomra a környezet inspiráló erejét. Ott írtam meg a TDK-dolgozatomat, a diplomamunkámat, ott tudtam a legjobban elvégezni az előkészületeket egy-egy vizsgára. Azért írtam előkészületeket, mert a tényleges tanuláshoz, a tanultak átgondolásához már nem volt alkalmas hely. Ahhoz nekem teljes elvonulásra, egyedüllétre, minden más inger kizárására volt szükségem. Az olvasóterem szociális találkahely jellege ezt nekem nem biztosíthatta.
A törzs közönség hamar tudomásul vette, hogy a magas, vékony srác mindig a 151-es helyen ül. Az alkalmi vendégeket pedig úgy lehetett kizárni, hogy már kora reggel elhelyeztem az olvasójegyet a megfelelő rekeszben, esetleg tettem is valamiféle füzetet a helyhez. Aztán volt, hogy csak délután ültem le dolgozni. A napi-, heti lapokat is mindig ott olvastam el. A terem mérete ellenére egy bensőséges, családias hely lett számomra. Évekig ott éreztem a legnagyobb biztonságban magam, ott tudtam nyugalmat találni. Volt, hogy csak ültem és szemlélődtem. Most visszatekintve már-már meditáltam.

Lélek - kiegészítés az előzőhöz

A feleségem, aki megszülte és akivel felneveltük két csodálatos gyermekünket csak felszínesen ismerte Évát - gondoltam mindig, s írom le most is. Azért fogalmazok így, mert ugyan tőlem tudott Éváról, de ha néha itt-ott, boltban, utcán stb. összefutottak a Hogy vagytok? Gyerekek? típusú témán túl soha nem mentek mélyebbre. (Ez utóbbin is mindig csodálkoztam. Én az évtizedek alatt jó ha háromszor találkoztam vele.)
Azon a napon, amelyen megtudtuk Éva halálhírét a reggeli rohanás után először kora este találkoztam a feleségemmel. Meghalt Éva - mondtuk szinte egyszerre, majd egymást átölelve zokogtunk. Ő vigasztalhatatlan volt. A buta férfi agyammal ezt se értettem. Tudtam, hogy nem színjáték, de valahogy nem találtam helyénvalónak. Utalásaiból, elharapott szavakból tudtam jóval később összerakni, mit élhetett meg az engem mindenkinél jobban ismerő, engem őszintén szerető asszony, aki egyébként is mély empátiával rendelkezett. Elment Éva, aki a távolból figyelt rám, figyelt ránk. Akit valami mindannyiunk számára felfoghatatlan lelki síkon ő is társának tekintett. Mikor Éva elment, ő egyedül maradt, egyedül az ő nyakába szakadt, hogy vigyázzon rám.

Éva

A nagy szerelem elsős egyetemistaként talált meg. A korábbi flörtöket, az ügyetlenül rabolt csókokat, a mozik széksoraiban megélt élményeket, a be nem teljesült vágyakozásokat nem lehet összetéveszteni azzal az érzéssel, amit bizonyára mindannyian megélünk. Megjelent az életemben Éva, s ott is maradt mind a mai napig. Mindent megváltoztatott. Kitörölhetetlen nyomot, lenyomatot hagytunk egymás lelkében.
Mintegy 4 évig jártunk együtt. Mindenki által elkönyvelten egy pár voltunk. A barátaink, a családjaink, az ismerőseink, de még a tanáraink is ezt erősítették bennünk. Az ő kollégiumi barátnői féltő gonddal ápolták, felügyelték a nekik is tetsző kapcsolatunkat. Megéltük mindazokat a csodákat, amit az első szerelem két egyetemista számára adhat, de elkövettük mindazokat a hibákat, sőt bűnöket is, amelyek két, az önálló életet most tanuló, gyakran meggondolatlan, néha felelőtlen ember elkövethet. Összetartoztunk, a 'világ' szeretett bennünket, kettőnket úgy együtt.
(Ha 10-15 évvel a végzés után találkoztam egy rég nem látott volt egyetemista társammal, egy-két mondat után megkérdezte, hogy van Éva, hol dolgozik stb. Én meg szinte pironkodva mondtam, hogy ötödéves korunkban befejeződött a kapcsolatunk, én megismertem a későbbi feleségemet, de tudom, kiváló tanár stb.)
Én nagyon rossz voltam a kapcsolatunkban. Most már 60 fölött tisztán látom, hogy se előtte, se utána senkivel nem voltam annyira igazságtalan, kegyetlen, mint vele. A szinte idilli kapcsolatból nagyon hamar ki-ki kacsintgattam, menekülni akartam, más lányoknál vágytam sikerélményeket szerezni. Ez azt jelentette, hogy egy év után rendre szüneteket tartottunk. Persze, mindig az én kérésemre, s mindig volt hozzá - így utóbb világosan látom - valami nevetséges 'ideológiám' a szabadság, az önállóság, az önmegvalósítás fontosságára utalva. Ő elengedett. Elengedett, mert tudta, visszamegyek hozzá. Valamelyest akkor is láttam a helyzet tarthatatlanságát, és többször megfogadtam, hogy nem, nem megyek vissza hozzá. De gyenge voltam, s mindig az ő vállán, ölében sírtam el a - nem egyszer szerelmi(?!) - bánatomat. És ő mindezt hagyta, tűrte. Egy idő után már nem a nőhöz, csak(?) a lelki társhoz mentem.
Volt olyan helyzet, mikor bementem a koli szobába, de csak a szobatársait, barátnőit láttam. Akkorára már volt egy barátja (udvarlója, rajongója), vele voltak a másik szobában. El akartam menni, de a lányok egyike beszaladt hozzájuk, kijöttek, a fiú elment, mi pedig Évával kettesben folytattuk. Ez a fiú lett a férje, gyerekeinek apja. Az Isten áldja meg! Remélem, megbocsátotta, milyen megalázó helyzetekbe hoztam, hoztuk!
Gyógyíthatatlan kór támadta meg. Hozzám is eljutott a hír, de nem tudtam, nem éreztem, van-e tennivalóm. Aztán a Klinikán dolgozó egyik volt évfolyamtársam hívott fel telefonon, hogyha még szeretnék Évával találkozni, akkor látogassam meg a kórházban. Mondtam a feleségemnek, délután meglátogatom Évát. Jó, tedd azt! - válaszolta. Egy csont soványra lefogyott alaktalan valakit találtam az ágyban. Néhány pillanat részemről a döbbeneté, az ő részéről az eszmélésé volt. Aztán csillogás költözött a szemébe. A mindenhonnan lógó csövek ellenére nagy erőfeszítések árán 'köszönöm' kilélegzésére kényszerítette a hangszalagjait. Majd ezt még megismételte néhányszor. Én megfogtam az alig megfogható kezét, de, azt hiszem, semmi érdemlegeset nem tudtam mondani. Mindkettőnk szemében megjelentek a könnycseppek. Egy-két perc után eljöttem. Másnap jutott el hozzám a hír, hogy Éva meghalt.
Azt, hogy milyen erős szál kötötte Évát hozzám, mit jelenthettem a számára a temetésén értettem meg. A kondoleáláskor úgy a férje, mint a lányai és az öccse megköszönték, hogy meglátogattam őt a kórházban. Meggyötört tekintetük őszinte hálát sugárzott. Nem tudom elmondani, mit éreztem.
Ki volt számomra Éva? Az a nő, az az ember, akiről a fentieket csak zokogva tudtam leírni.

Gyógyító foci - (nem mellesleg) szösszenet a tehetségről, szorgalomról, kitartásról

Gyerekkoromat végig betegeskedtem. Gyenge voltam, pl. esélyem sem volt felmászni a kötélen.
A szabadság hegyi szanatóriumban kaptam rá a focira. Ott mozogni kellett az éles, tiszta levegőn szó szerint kifulladásig. Aztán nyolcadikos koromban, majd gimisként rengeteget fociztam. Az iskola udvarokon - tornaórákon, lyukasórákon, a szünetekben, gyakran délutánonként is. Ha nem ott, akkor a 'kertalján' gumi labdával általunk kreált kapura. (A város szélén lévő parlagon hagyott terület.) Suliból hazaérve, valamit bekaptam ebédre, aztán órákig a hátsó udvaron egyedül rugdostam a kapuhoz a gumi labdát. (Ez a kapu a parasztudvarok jellegzetes kétszárnyú, többnyire fából készült kapuja.) Éreztem, egyre többet bírok futni, egyre erősebb vagyok. A foci, a foci imádata, a mozgás igénylése változtatta meg a betegeskedő életemet. Az egyetemista évek alatt aztán minden bajom elmúlt. Meggyőződésem, hogy ebben döntő szerepe volt a szinte mindennapi, esetenként napi többszöri focinak. A mozgás szükségességét, jótékony hatását mind a mai napig érzem.

Egyáltalán nem voltam tehetséges, még ügyes sem. Hosszú ideig azért választottak be a csapatba, azért szerettek velem játszani, mert jól helyezkedtem, és vagy visszapasszoltam a labdát, vagy én rúgtam be a gólt. Ahogy egyre többet és egyre gyorsabban futottam, ez a szerep egyre hatékonyabbá vált. Majd már azt vettem észre, hogy cselezni is tudok, hiszen az elgurított labdához ismét én értem oda először. A hosszú lábaimnak, fordulékonyságomnak köszönhetően, egyre kiismerhetetlenebbé vált a játékom, nem beszélve arról, hogy minden helyzetből pontosan lőttem. A hosszú lábak a védekezésnél, a labdaszerzésnél se jöttek rosszul. (Dekázni egyáltalán nem tudtam - aztán egy-két nap alatt azt is megtanultam.)
A csetlő-botló vézna gyerekből így lettem gimi válogatott, majd egyetem válogatott focista. A rengeteg futásnak, gyakorlásnak, kapura rugdosásnak köszönhetően. (Mikor látom, hogy a magyar futballisták az égbe rugdossák a szabadrúgásokat, a kapu mögé a beadásokat, és látom, hogyan fut át rajtuk az ellenfél egy-egy nemzetközi meccsen, akkor pontosan tudom, mivel foglalkozhatnak az edzéseken. Semmivel.)

Nagy pályán nem mozogtam otthonosan, nem tudtam, mit kell csinálni. Minél kisebb volt a pálya, én annál jobban érvényesültem. 3-5 fő kiskapura, kapus nélkül, az volt az igazi! Azt gyakoroltam, azt tanulták meg az izmaim, reflexeim a libalegelőn.
A rengeteg bitumenes játék, a sok ütközés, no meg a hófocik csupasz térddel meghozták az eredményt. Az ízületeim nem bírták tovább, 35 évesen le kellett mondanom erről a szerelmemről. Maradt a tenisz...

Nagyapám

Szülővárosom I. Világháborús márványtáblája felsorolja a város hősi halottainak nevét. Ott szerepel anyai nagyapám máséval össze nem téveszthető neve is. Azaz, én meg se születhettem volna, mert édesanyám se. De, nagyapám egyszer csak hazakerült az olasz frontról. Így aztán terebélyesedett a családfa.
Nem magas, sovány ember volt. A többi 'öreghez' hasonlóan ő is sokat mesélt nekem, de vagy nem érdekelt, vagy nem értettem. A puszta szavakon kívül semmi nem maradt meg bennem a túlerőről, a lovakról, a folyóról, a kórházról. (Főleg nem úgy, hogy közben mindig a Szabad Föld újságot olvastam. Ez ismét csak egy másik történet.) Elég volt nekem akkor az élő hősi halott 'sztori' - akkor még nem így nevezték -, na, és a maga a jelenség. Ahogy beszélt, ahogy viselkedett a családtagokkal, ahogy rágyújtott egy cigarettára.
Ez utóbbi lehetett számomra az első szertartás. Maga sodorta a szálat. Egy papírt leválasztott a papíros dobozból, egy csipet dohányt rárakott a dózniból, sodorta, nyálazta, tapogatta, rágyújtott és nagyon lassan elszívta. Persze, ez soha nem ment simán. Azon kívül, hogy minden zsebét végig tapogatta mire megtalálta, amire épp szüksége volt, mindig volt valami baj. Vagy a papír ragadt, vagy a dohány volt 'fináncos' (nem elég finoman vágott, de ebben nem vagyok biztos), vagy a gyújtó nem működött. Gyufára csak a legvégső esetben hagyatkozott. A lényeg, mindez eltartott legalább egy félóráig. Aztán kezdte elölről.
Időnként kisétáltunk a 3-4 kilométernyire lévő szőlőbe (szőlőskertbe). Reggel nem nagyon korán, de még a hűvösben indultunk. Mikor kiértünk, leültünk a fa alá, ő rágyújtott. Mire elszívta mindig akadt egy-két szomszéd gazda, akikkel kicsit elbeszélgettek. Aztán gazoltunk, kapircsoltunk egy keveset, megnéztük, nem lopták-e el a sorok végén a tőkéket, majd indultunk haza. Mert délre otthon kellett lenni! Nagyapám mindig pontban 12-kor - harangszóra -, szedni kezdte a levest. Ebből (sem) engedett.
Megint visszatekintve értettem meg, hogy ő mennyire értékelt minden reggelt, minden sétát, minden szál cigarettát és minden ebédet. Nem kapkodott. Tudta, mert megélhette, hogy a rohanás hova vezet. A békét, a csendet, a nyugalmat sugározta.

Váci Mihály

Előre bocsátom, nem vagyok még csak értő olvasója sem az irodalmi alkotásoknak. Érdeklődő, nyitott szemmel, füllel járó emberként szeretek rácsodálkozni az engem megérintő versre, prózára. 
Mint írtam, a Még nem elég című verset hetedikes koromban mondtam el. Magam értelmeztem, értettem belőle, amit egy olyan idős gyerek akkor érthetett. Később azt láttam, hogy Váci folyt a csapból is. Proletár költő, kurzus költő, a Kádár korszak kegyeltje voltak a bélyegei. Nem ismerem a pályáját részleteiben, nem olvastam a mértékadó, hivatalos(?) szakmai értékeléseket, de azt akkor is éreztem, hogy valami vele kapcsolatban sincs rendben. Bután leegyszerűsítve: felemelték a tehetsége, teljesítménye által bizonyára nem idokolt magasságokba, majd elengedték, sőt megtagadták. Örömmel láttam az utóbbi években néhány értékelést, amelyekben igyekeznek a szakemberek megtalálni az ő helyét a magyar irodalomban. Nem a nagy költők sorába tartozik - bár ki tudja -, de jó, fontos költő volt.
Ezzel együtt már-már megdöbbentem, de nagy örömmel és külön figyelemmel hallgattam az atyát, mikor az egyik vasárnapi prédikációt a Valami nincs sehol verssel zárta le. Tetszenek érteni? A római katolikus szentmise kiemelt pontján hangoztak el Váci mondatai. Ennyit a versek értelmezéséről, és a mi csodálatos, de néha megdöbbentő magyar valóságunkról.

Versek

Még az előzőhöz. És fáztam az éjféli misére menet, és általában fáztam a templomban. Főleg, ha ministráltam. Akkor végig a kövön álltam. Fáztam télen, de fáztam nyáron is. A másoknak kellemes templomi hűvös számomra hideg volt. Gondolom, a húsz egynéhány kilogrammos test hőérzékelése elütött a nagy átlagétól. (Nem csak a kisgyerek koromról beszélek. 13 évesen alig több, mint 33 kilós voltam, de erről majd máskor.)

Én óvodás koromtól szavaltam - kép van róla. Utáltam az évnyitó-, évzáró ünnepélyeket. Miközben a többiek röhögcsélve lökdösték egymást a 'tömegben', én rendre valami kitüntetett helyen (elől, oldalt, folyosón) vártam a szerepemre. Nem egyszer rosszul lettem, gondolom az izgalomtól, a szomjúságtól, a hőségtől. De, mindez nem vette el a tanítóim kedvét. Sőt! Meghozta az enyémet. 1966: Szavalóverseny a szanatóriumban. Kötelező vers: Illyés Gyula Nem menekülhetsz, Szabadon választott: Váci Mihály Még nem elég. Két kis könnyed iromány. (Persze, a Lócit szavaló lányt nem tudtam megverni. Akkor éreztem először, hogy van tömeg hatás. No, és nem mindig a jobb győz.) A gimiben irodalmi színpad, író-olvasó találkozók. Voltam Lenin, és szavaltam Ratkó Józseftől a jelenlétében. Majd már egyetemi oktatóként irodalmi összeállítást készítettem hol egyedül, hol az egyik munkatársammal. Ezek voltak a szereplések, de a lényeg, hogy sok verset olvastam, ismertem. Életszemléletem, gondolati- és érzelmi világom alakulásában meghatározó szerepet játszottak és játszanak mind a mai napig a versek.
Az Illyés vers után nekem szociológusok és mindenféle értő lélekbúvárok konferencia sorozatokon magyarázhatták a gyökerek, a hovatartozás jelentőségét. Hozzátenni nem tudtak.

Vlagyimir Iljicsként mondtam miután elhalkult Beethoven egyik remekműve.
Nem hallgathatok zenét! Ezt a zenét! Hat az idegeimre. Ilyenkor szeretnék kedves butaságokat mondani, és megsimogatnám azoknak az embereknek a fejét, akik a szennyes pokolban élve ilyen szépségeket tudtak alkotni. Pedig ma senkinek a fejét sem lehet megcirógatni! Leharapnák az ember kezét. Ütni kell! Ütni kell a fejeket, irgalmatlanul ütni, holott mi ellenzünk minden emberellenes erőszakot. Pokolian nehéz a dolgunk!
16-17 évesen megérthettem, mi a rendszer egyik legelfogadhatatlanabb sajátossága.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezeket a mondatokat és más hasonlókat tíz egynéhány évvel '56 után adták a szánkba a tanáraink. Most kb. kétszer annyi évvel vagyunk a rendszerváltás után, és látjuk, mi mennyire élő még az emlékezetben. Mennyire élő lehetett még '56 a 60-as évek végén. Nem semmi gimibe jártam!)

Egy szusszra legyen ennyi elég!
De, azt még el kell mondanom, azt is megtanultam, hogy a legkifejezőbb verssor Vörösmarty Előszó című versében van: "Most tél van és csend és hó és halál.". A legszebb verssort Petőfi írta le: "Elhull a virág, eliramlik az élet." A legszebb szerelmes vers az Óda, a legkegyetlenebb vers, amit költő egy nőhöz írt az Elbocsátó szép üzenet. Minderre felhívta a figyelmünket Kertész László költő-tanárunk. Persze, nem így! 'Emberek, a világirodalom legszebb verssora..., a világirodalom legnagyobb költője
Ady Endre.' Mikor mostanában rendre el akarják magyarázni, mi a nép, a nemzet, ki a magyar, ezek a meghatározó élmények tolulnak fel bennem, és csak mosolygok a harsogókon. Mondanám nekik, olvassák el a Puszták népét! Vagy A magyar ugaron, a Dunánál, a Hazám, a Bartók című verseket, de a legjobb lenne, ha mindegyiket - a további több száz nemzeti kincsünkkel együtt.

Valami apróság: " Érett búzaszálon billeg az ökörszem remény." (Kertész L.)

fázom

Én mindig fáztam. Szép, igazán emberi élményeim jó részéhez is társul, hogy rettenetesen fázom.
Kisgyerekként is csodálattal nézelődtem azon a késő estén, mikor az egyik soros családi disznóölésről a hómezőn sétáltunk haza a nagynénémék tanyájára. A telihold megvilágította az utunkat a szántóföldi csapáson, de nem tudta elnyomni a csillagok ragyogását. Fehéren csillogott minden égen és földön, misztikusan gyönyörű volt a táj a 'réten'. A csizmák alatt ropogott a hó, valószerűtlen hangok, fények és árnyak játéka vett körül bennünket. Az egész napi élmények és italok hatása alatt a felnőttek bolondoztak, bele-bele süppedtek a hóba. Aztán azt vették észre, hogy nekem vacognak a fogaim.
Ugyanígy rázott a hideg, mikor kisiskolásként reggelente kézen fogva együtt mentünk a suliba a gimnazista szomszéd fiúkkal, miközben egyébként dagadt a keblem a büszkeségtől. Persze előtte már átfáztam a fűtetlen szobában a 'jó meleg dunyha' alól kibújva.
Fáztam a késő nyári esti tábortüzek mellett, fáztam, mikor az egyik esküvőről hajnalban átsétáltunk a nagyközség vasútállomására, fáztam édesapám mögött a motoron. Majd jóval később rettenetesen fáztam, mikor a holland, német, brit tanulmányutakon az egyébként patinás kis- és nagy városok panzióit, szállodáit átjárta az arrafelé mindennapos szél.
Szó szerint kis híján megfagytam, mikor Moszkvában mínusz 22 fokban bő félórát vártam a Skodával érkező magyar kollégákra a megbeszélt találka helyen. Mert nem hittem el, hogy ha reggel mínusz 1-2 fok van, akkor délidőre betörhet a hidegfront. Nem, kifejezetten jó orosz tudásom ellenére sem fogtam fel a rádióból többször hallott figyelmeztetést, és a 0 fok körüli hőmérséklethez öltöztem.
Még sok-sok jó buli ötlik az eszembe, melyek mindegyikénél ott van a mellék(?)élmény: fázom, vacogok, ráz a hideg.

József Attila

(Tudom, a blogírásnak nem ez a legizgalmasabb módja. De ezt most ide kellett tennem.) Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak, s amire kényszerítnek engem, hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szívem mily kisgyerek – ne viszonozd a tagadásom; ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín, hisz gondjaid magamra vettem, az árnyékvilág árkain most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek, hogy legyenek jobb szívvel hozzám. Vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám.

Igyekszem pofát adni a felületnek, hogy legalább ez ne riassza el az esetleges érdeklődőket.
Remélem, ezt ma sikerül megoldani! Félig-meddig megvan...

Nagyanyám

Harmincas éveimben - azaz mintegy 30 évvel ezelőtt - döbbentem rá  arra, hogy én egy tökéletes matriarchátusban nőttem fel. Velünk lakott apai nagyanyám, aki megszületésemkor már betöltötte a 70 évet. Tudjuk, egy gyereknek minden 30 fölötti felnőtt öreg. Őt soha nem éreztem, soha nem láttam igazán öregnek. Akkor sem, amikor egyetemre mentem és elkerültem otthonról, pedig akkor már 90 éves volt.

Édesapám volt a legkisebb gyermeke a felnőtt kort megértek közül. A parasztvilág íratlan törvényei szerint az ő feladata volt az idős szülők ellátása. Velünk élt nagyapám is, de ő meghalt, mikor én alig múltam 4 éves. Róla semmi érdemi emlékem nincs. Nagyanyám több mint tízszer szült, 9 élő gyereket hozott a világra. Közülük egyet elragadott a csecsemő halál. A többi nyolcat ismertem. Írom ezt, holott ketten meghaltak jóval születésem előtt. Mégis ismerhettem őket, mert nagyanyám róluk beszélt, mesélt nekem a legtöbbet – többnyire a temetőben a sírjaik előtt pityeregve.

A hat felnőtt testvér és családjaik - az én unokatestvéreim -, különös és számomra egyedi módon tisztelték és szerették nagymamát. A paraszti világban egyébként általam látott, csendes, többnyire csak a gesztusokon, mozdulatokon nyugvó viselkedésmódtól eltérően. Akkor furcsállottam. Most talán értem. Két világégést, forradalmakat megélve és túlélve megszülte, felnevelte, kiházasította őket. A családtagok pedig látták, hogy igazi jó embereket nevelt fel. Az egyébként nagyszájú, hőbörgő vejei, menyei is ’édesanyámnak’ szólították. Mert azt is tudták, mennyit dolgozott, szenvedett, ’miken ment keresztül’. Én sajnos, csak sejthetem. Mert mint minden gyerek, én se figyeltem oda mikor arról mesélt, hova jártak napszámba, mennyit gyalogoltak. Később meg, mikor kérdezhettem volna, csendben maradtam. (Még édesapám történetét sem ismerem. Még súlyosabb mulasztás.)

Amíg ereje engedte rendszeresen járt templomba. Nemcsak a vasárnapi nagymisékre, de ott volt a kora reggeli, vagy épp esti szertartásokon is. A családjának ebben is példát mutatott. Sokat imádkozott, rózsafűzért morzsolgatott. Tette mindezt nem magáért, a családjáért.

Indítás - Napló

Az alábbiak egy napló bejegyzései lehettek volna, ha valaha is írtam volna naplót. Most, mikor jól behatárolható az az időtartam, amíg bármiféle emberi tevékenységre is képes vagyok, elhatároztam, megírom a napló legfontosabb oldalait. Személyekről, akik az életem részesei, részei voltak, pillanatokról, eseményekről, érzésekről, hangulatokról. Mindarról, amit az írás pillanatában fontosnak érzek.