Anyu

Édesanyám - anyu - egyedül él. Mind a mai napig, ha derűre, békességre vágyunk, ha töltekezni akarunk mindezt nála megtaláljuk.

Nagyanyám a férje halálát követően is - mint azt már említettem - velünk egy fedél alatt élt közel 15 évig. A nagycsaládot összetartó asszony, a szűkebb családi környezetben, anyósként se viselkedett, nem viselkedhetett másként. Amit ő tudott házasságról, gyereknevelésről, háztartásról, sütésről-főzésről azt meg is mondta, annak úgy kellett lennie. Ettől a 'gyakorlattól' hét gyereke kiterjedt családjában lemenő rendszerben is szinte csak titokban tértek el. Ezt a helyzetet természetes módon így fogadta el apu is. De, így kellett elfogadnia anyunak is, annak az asszonynak, aki utolsóként került be a 'nagycsaládba'. És ő elfogadta. Egészen pontosan az ő nagyon magas érzelmi intelligenciáját mutatja (Mi az, kérdezné?), hogy egy-két messzebb is elhangzó tányércsörgés ellenére mindenkivel elfogadtatta, elhitette (nem álnok, színjátszásról van szó), hogy 'ő is beállt a sorba'. Mindenki, az idősebb sógornők, sógorok, ángyomék stb. ezt tudták, ezt hitték. Így látta ezt apu is nagy megelégedettséggel, sőt így élte ezt meg maga nagyanyám is. Nyugodt volt a család.
Azok a családtagok is, akik ugyan tudomásul vették, hogy a legkisebb fiú megnősült, és új asszony van a háznál, de az első pillanattól kezdve mindent kritizáltak anyu külső adottságaitól a beszédén keresztül félig görög katolikus félig római katolikus vallási hovatartozásáig. Anyu mindezt képes volt kezelni számos megalázó helyzet ellenére is. Képes volt, mert ő a saját kis családja békéjét, boldogságát tartotta a legtöbbre. Mindenek közben és ellenére konok módon építgette az életünket a saját normái, igényei szerint. Nagyon zavarta, hogy kik s mit mondanak, hogy bántják, de számára az volt az elsődleges, hogy jó legyen apunak, majd később jó legyen a gyerekeinek. Úgy alakította a mindennapjainkat, hogy az általa elképzelt világ jöjjön létre. Már nagyobb gyerekként is észrevettem, hogy úgy tesszük a dolgainkat, ahogy nagymama kérte, de közben azért egy kicsit mindig hozzáteszünk, vagy elveszünk belőle. Így lett szebb, jobb, így lett a miénk.
A mindennapi együttélés szintjén mindez nem volt 'hiba' mentes. Kis konfliktusok esetén mi az öcsémmel 'kaptunk', mert már megint nagymama viszi a vödröt, már megint ő sepreget, már megint ő eteti-itatja az állatokat stb. Szerencsére nem sokszor, de néha a két asszony komolyan összeveszett, egyik se engedett a maga valós, vagy vélt igazából. Ezek megoldódtak, feloldódtak, mire édesapám hétvégén hazajött az egész hetes munkából. Ha mégsem, akkor mindig anyu húzta a rövidebbet. Egy-két ilyen veszekedést átéltem. Gyerekként tisztán láttam, hogy apu nem tudja kezelni a helyzetet. Bizonyára ez bőszítette fel végképp. Az anyját nem bánthatja, így meg se kérdezte, mi volt, ki mit mondott, anyut tette felelőssé. Aztán 'világgá ment', merthogy neki ilyen családja van... Szégyellte magát. Előttünk, de főleg maga előtt. Órák múlva hazajött, majd napokig próbálta kiengesztelni anyut.
Néhányszor - egy kezemen meg tudom számolni - nagymama kitalálta, hogy ő elmegy innen, nincs itt maradása, ő nálunk csak útban van, és majd valamelyik szerető gyerekénél nyugalma lesz. Három(!) napnál sehol nem maradt tovább, a saját lányainál sem. Ők nem tudták elviselni, hogy nagymama mindenbe beleszólt? Lehetséges. De, sokkal valószínűbb, hogy már ennyi idő után hiányozni kezdett számára az a meleg családi szeretet, az a rend, tisztaság, azok a finom ételek, amit az ő rossz menyénél megszokott. S talán hiányzott neki a 'világ két legrosszabb külyke' és az ő legkisebb unokája.
Nagyanyámat utolsó két évében ágyhoz kötötte a betegsége. Mindvégig anyu ápolta, az erős akaratú 90 éves asszony minden kérését teljesítve.
Akkorára már mindketten tudták, hogy regényszerű történetet írtak az anyós-meny kapcsolatról, és egyikőjük se szeretett senki más asszonyt úgy, ahogy ők egymást.