Kis laza

A blog világgal azért ismerkedtem meg, mert a gyerekeim életéről az általuk írt blogokból tudtam meg a legtöbbet. Az e-mail-ekre nem mindig válaszoltak. Ha igen, akkor olvashattam a semmitmondó, jól vagyunk, remélem ti is stb. mondatokat. Szerencsére a menyem termékeny blogszerzőként kiírta magából a mindennapi örömeit, bánatait, nehézségeit, és így nagyon emberközeli beszámolókhoz juthattam a fiamról és az imádott unokákról külföldi tartózkodásaik alatt is.
Legutóbbi bejegyzésében beszámol arról, hogy az ő szórakozott férje elfelejtette, melyikőjük az adott este a gyerekfelelős.
Hát, igen, az alma nem esik messze a fájától. A drága férjét annak apukája is ott hagyta az iskolában. Már csak a portás bácsival ketten voltak az egész épületben. Jól elteáztak a portás fülkében, amit a fiam nagy élményként évekig emlegetett.
Azt kevésbé élte meg pozitív élményként, hogy a frissen leesett hóban a kocsitól a házunk felé sétálva leüvöltöttem a fejét, hogy miért vontatja magát, miért nem tud rendesen jönni velem, és mit nyavajog. Majd észrevettem, hogy az egyik csizmája leesett a kocsiban - a kapkodásban az oviban nyilván nem is húztam fel rá rendesen -, és bicegve, egyik lábon csizma, a másikon zokni vonszoltam a hóban.
A legszégyenteljesebb - akkor nagyon mókásnak találtuk - történet akkor esett meg velem, amikor az egyik kollégával mentünk a gyerekekért az oviba. Ő a fiáért, én a lányomért. Az egyik 'focinapon' kicsit jobban elhúzódott a focit követő sörözés, beszélgetés, de nyugtatgattuk egymást, hogy közel vagyunk, 5 perc alatt odaérünk. A sörrel pótolni kellett a folyadék veszteséget, a világmegváltó eszmecsere meg mindennél többet ért. Ez utóbbit ma is így gondolom. (A tapasztaltabb kollégák egy idő után rendszeresen felvetették, kell-e nekünk focizni? Kezdhetnénk mindjárt a sörözéssel. De, a többség komoly 'sportember' volt.) Mire félig futva odaértünk az oviba, már csak 1-2 perc volt hátra 6 óráig. A rendes szülők általában már 4 után mentek a gyerekekért, de 5-re szinte teljesen kiürült az intézmény. Egyetlen egy dadus nagy kulcscsomóval állt a kapuban, a két gyerek viszont rohangált egyik játékszerről a másikra. Övék volt az egész udvar, az összes hinta, csúszda stb. Sűrű bocsánatkérések közepette indultunk volna haza, de a két apukánál szinte egyszerre derült ki, hogy a 2-3 korsó sör némi mozgás után utat követel magának. - Tessék szíves lenni kinyitni az épületet, nekünk WC-re kell mennünk! Soha nem fogom elfelejteni a dadus elképedt arcát. Mintegy órányit egyedül vigyázott a gyerekeinkre, s most... Pedig tényleg nem pisilhettünk előtte és a gyerekek előtt az udvar sarkában.