A következő kép, ami előttem van, hogy ülünk a szekéren, és apu énekel. A 'Látod édesanyám...' népdalt énekelte, dúdolta, fütyülte a leggyakrabban. Akkor is. (Évtizedek múlva a 'Röpülj páva' versenyek idején kaptam fel a fejem, hogy mekkora slágert is hallgattam én naponta többször. Úgy éreztem, ellopták tőlem...) Az egy ló - a nevére nem emlékszem - soványka volt, a szekér rozoga. Erősen kapaszkodnom kellett, hogy le ne essek róla. Az utak, amelyeken hazafelé tekeregtünk a déli hőségben kirázták a lelkemet. Semmi örülnivalónk nem volt, de ő csak énekelt. Mert benne más érzések munkáltak. Volt lova, szekere, a 'földön' jónak mutatkozott a termés, volt családja, várt otthon bennünket a gőzölgő ebéd.
Rengetegszer rohant velem az orvoshoz. Ilyenkor elkeseredett, indulatos, kapkodó volt. Úgy éreztem, rám haragszik. Tudom - legbelül akkor is tudtam -, legfeljebb a világra haragudott. Az a kép a legerősebb, mikor az ölében tartva szinte már felbukott a sebesség miatt, úgy rohant velem a sötét utcákon. Majd megérkeztünk, s az orvos perelt vele, hogy miért nem jöttünk korábban - napokkal, hetekkel korábban, avagy még rendelési időben (?) -, s fogja erősebben a fejemet. Akkor vették ki a manduláimat.
Az egy éves szanatóriumi időszak alatt legalább 2 hetente jött látogatni vasárnaponként. Azt már akkor hetedikesként is tudtam, ez mekkora áldozat tőle és a családtól. Mintegy 20 pesti út vonattal oda-vissza komoly anyagi terhet jelentett. Hajnalban kellett indulnia ahhoz, hogy a látogatási időszak kezdetére, 10 órára a Szabadság hegyre érjen. Akkoriban a Réten dolgozott. Hétfőn hajnalban elment otthonról, és többnyire csak szombaton tért haza. Se a munka, se az anyagiak nem enegedték meg, hogy naponta hazajárjon a 20 km távolságból. De a fiát meglátogatta! Ma sem értem, hogyan bírta ezt?
Hirtelen haragúnak mondanánk, de valójában a tehetetlenség, a nem megfelelő emberi viselkedés családon belül és kívül és az igazságtalanság bőszítette fel. No, és az, ha nem voltak rendben a dolgok körülötte. Ilyenkor fel-felcsattant, de engem összesen kétszer ütött meg. Bizonyára többször is megeshetett, de még az is lehet, hogy nem, azért nem emlékszem másra. Az egyik alkalommal fát vágott, valami göcsörtös akácot. Én a közelében néztem guggolva. Soha nem voltak jó szerszámai, így jó fejszéje sem. A lényeg, az épp hasított tuskóban megszorult a lötyögős fejsze feje, és a mozdulat azzal végződött, hogy az üres nyéllel magát vágta arcon. Ezen felröhögtem. Mikor a két taslit kiosztotta, már láttam, hogy vérzik az arca, de a helyzetemen ez már nem változtatott. Ez a két nyakleves fájt, mert igazságtalannak éreztem. Nem úgy az évekkel későbbit, mikor a vasárnapi ebédkor addig nevettettem valamivel az öcsémet, hogy 'kipukkadt' és körbe fújta a cérnametéltes levest. Szegény, ő is kapott, pedig a bűnös én voltam. (Ez a fiatalabb fiú testvérek sorsa, de erről majd máskor...)
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése