Apu

Saját erőből megtanult hegedülni. Arról sose esett szó, honnan és mikor került a birtokába a Hegedű, amit mindennél jobban óvott. Külön polca volt a szekrényben, csak ő nyithatta ki a tokot, vehette le a védő sálat a hangszerről. Azt sem tudom, mikor kezdett el játszani, még tizenéves korában, vagy a háború után? De, még kisgyerek voltam, amikor már rendszeresen hegedült. Elsősorban otthon, de volt egy többé-kevésbé állandó zenekaruk is, amellyel ilyen-olyan mulatságokon, alkalmanként még lakodalmakban is húzták a talpalávalót. A zenélés örömén túl biztosan jól jött az a plusz bevétel, amit egy éjszaka alatt összehegedült. Láttam, hallottam, ahogy az unokáinak már a kottát is lejátszotta - azt is önerőből tanulhatta. Az biztos, hogy évtizedekkel korábban a mulatságokon soha nem használtak kottát. A nem tökéletes hangszer tudását énekléssel korrigálta.

A már említett Rétre való munkába járást nagy mértékben segítette, mikor megvette az első motorját. Ez egy klasszikus Csepel motorkerékpár volt, az a bizonyos hátsó 'kakasüléses'. Rövid ideig volt nálunk. Ő párszor ment vele, de nem emlékszem, hogy valakit engedett volna felülni a megemelt hátsó ülésre. Gondolom valaki rásózta, de többe került volna a rendbetétele, mint amennyiért megvette. Aztán vett egy gyönyörű kék(!) színű 250-es Pannóniát. Más ember lett tőle, mellette, megnőtt az önbecsülése. Egyrészt örömmel töltötte el, hogy képes volt egy ilyen járművet megvenni. (Soha, semmit nem vásárolt hitelre. Ő ne tartozzon senkinek!) Másrészt, láthatta a világ munkába menet majd este hazajövetelkor, hogy Jani bácsi nem egy poroszkáló öreg ember.
25 évnyi motorozás, autózás után egyik pillanatról a másikra nekem ajándékozta a néhány éves Skodáját. Az előzménye az volt, hogy kora ősszel arról viccelődtünk, hogyan indulunk reggelente a bölcsibe, ki merre rohan stb., s mi lesz, ha jönnek a hidegek, a havazás. Néhány napig rágódhatott a dolgon, majd lemondott a kedves autójáról az unokái egészségére és a mi kényelmünkre gondolva. (A testvéreim a kocsi értékének megfelelő pénz összeget kaptak. A szüleim erre mindig nagyon vigyáztak.)

A téeszesítés után tudatosan képezte magát. Rendre elvégezte a különböző tanfolyamokat (növényvédő, állattenyésztő stb.). Így kovácsolt tőkét a korábbi elismert tudásából. Megszerezte hozzá a papírokat is. Brigádvezető, majd üzemegység vezető helyettes, sőt rövid ideig vezető is volt. Pantallós ember lett a csizmások között. Sokan irigyelték, de még többen becsülték, tisztelték. A nyugdíjba menetel után még évekig dolgozott, 70 éves már elmúlt, amikor még mindig megkérték, hogy a betakarítási dömping időszakokban segítsen a 'logisztikai' - mondom ezt most - munkákban.

- Papa miért sír? kérdezték a gyerekeim, mikor megérkeztünk hozzájuk, vagy épp nálunk találkoztak vele. - Nem sír, csak annyira szeret benneteket, hogy örömében hullanak a könnyei. Persze, őket aztán szavakkal, öleléssel is biztosította arról, mennyire is imádja őket. Kicsit rosszul is esett, mert nekem ebből nem jutott. Én megkaptam az egy mondatos dícséretet a bizonyítványért, a jutalom könyvekért, a sikeres versenyekért, szereplésekért. De, nem többet. Viszont, mikor nem volt oka a dícséretre, netalán belekeveredtem valami csínytevésbe, akkor sem szidott össze. Mormolt valamit a bajusza alatt, és kiment a házból. - Na jól van, tanuljál, ilyet meg ne csinálj ! - mondta esetenként néhány óra múlva, és lazán magához ölelt.
Fontos pillanatokban, találkozásokkor, eseményeknél se volt bőbeszédű. Olyankor hosszabban és erősebben ölelt magához. Ebben benne volt minden szeretete, öröme, büszkesége, de az az erő is, amellyel engem élete végéig segített.
Élete végéig dolgozott a családjáért és a közért, pl. járdaépítést stb. szervezett. Halála előtt két héttel még létráról szedte a körtét a kertjükben. A Sors kegyes volt hozzá, mondták az orvosok, a barátok, a rokonaim. Hirtelen halála bizonyára elkerülhető lett volna, ha én jobban odafigyelek rá - maradt meg bennem mind a mai napig. Édesapánk halálának feldolgozásához hosszú évek kellenek. Van, mikor az sem elég...