fázom

Én mindig fáztam. Szép, igazán emberi élményeim jó részéhez is társul, hogy rettenetesen fázom.
Kisgyerekként is csodálattal nézelődtem azon a késő estén, mikor az egyik soros családi disznóölésről a hómezőn sétáltunk haza a nagynénémék tanyájára. A telihold megvilágította az utunkat a szántóföldi csapáson, de nem tudta elnyomni a csillagok ragyogását. Fehéren csillogott minden égen és földön, misztikusan gyönyörű volt a táj a 'réten'. A csizmák alatt ropogott a hó, valószerűtlen hangok, fények és árnyak játéka vett körül bennünket. Az egész napi élmények és italok hatása alatt a felnőttek bolondoztak, bele-bele süppedtek a hóba. Aztán azt vették észre, hogy nekem vacognak a fogaim.
Ugyanígy rázott a hideg, mikor kisiskolásként reggelente kézen fogva együtt mentünk a suliba a gimnazista szomszéd fiúkkal, miközben egyébként dagadt a keblem a büszkeségtől. Persze előtte már átfáztam a fűtetlen szobában a 'jó meleg dunyha' alól kibújva.
Fáztam a késő nyári esti tábortüzek mellett, fáztam, mikor az egyik esküvőről hajnalban átsétáltunk a nagyközség vasútállomására, fáztam édesapám mögött a motoron. Majd jóval később rettenetesen fáztam, mikor a holland, német, brit tanulmányutakon az egyébként patinás kis- és nagy városok panzióit, szállodáit átjárta az arrafelé mindennapos szél.
Szó szerint kis híján megfagytam, mikor Moszkvában mínusz 22 fokban bő félórát vártam a Skodával érkező magyar kollégákra a megbeszélt találka helyen. Mert nem hittem el, hogy ha reggel mínusz 1-2 fok van, akkor délidőre betörhet a hidegfront. Nem, kifejezetten jó orosz tudásom ellenére sem fogtam fel a rádióból többször hallott figyelmeztetést, és a 0 fok körüli hőmérséklethez öltöztem.
Még sok-sok jó buli ötlik az eszembe, melyek mindegyikénél ott van a mellék(?)élmény: fázom, vacogok, ráz a hideg.