Mostoha - további kérdések, itt-ott válaszok

Az előző bejegyzésnek az is lehetne a címe Nyilvánvaló problémák, amiket senki nem ismer. Legalábbis senki nem veszi őket előzetesen komolyan.

A házasságkötés pillanatában a gyerekek közül a legidősebbek jó eséllyel már a szülőktől külön élnek. Így volt ez nálunk is. Az enyéim ráadásul külföldön tartózkodtak. Viszont a fiatalabbak esetében - figyelembe véve a mai trendeket - nagy az esélye, hogy a mostohával egy fedél alatt indul a közös életük. 
Ha voltak problémák, feszültségek, sérelmek stb. a régi kapcsolatrendszerben, azok egy része öröklődik az új kapcsolatokra is. (Az együttélés felerősítheti őket.) Majd ezek visszahatnak a régi kapcsolatokra. Ami biztos, ezek nem tűnnek el egyik percről a másikra, továbbá várhatóan megoldandó feladatokként megjelennek a mostoha kapcsolatban is. Sőt a szereplők az édes kapcsolat oldaláról úgy érezhetik, hogy nem is volt semmi probléma, azt az új szereplő, a mostoha megjelenése váltja ki. Ez elmehet odáig, hogy a gyerek úgy érzi, a mostoha miatt kevesebb figyelmet, szeretetet, segítséget kap. 
Így volt ez nálunk a kisebbik mostoha lányom esetében többnyire rajta és rajtunk kívül álló okok miatt. Mindenesetre megoldásokat kellett keresnem, hogy jobb legyen az édesanyának, neki, nekem. Ugyanakkor azonnal külön feladatként megjelent, hogy soha ne érzékeljem, soha ne vetődhessen fel az édes gyermekeim részéről, hogy 'A mostohák több segítséget kapnak?' 
Egy mostoha szülő-gyerek kapcsolat nélküli házasságban is felvetődik, kinek kell kapnia s miért a legtöbb segítséget? Erre a szülőknek mindig oda kell figyelni, de van egy vezérfonal, ami mentén célszerű haladni, s azt hiszem általában így is tesszük. Mikor az megoldható azonos segítséget kell biztosítani, ha nem akkor az, aki leginkább rá van szorulva, a legesendőbb az adott életszakaszban. Ez rövid idő múlva már teljesen más is lehet. Ezt nálunk így is hozta a Sors, és így eloszlott a másik mostoha gyanakvása, hogy miért ő a mostohák közt az utolsó? De, maradtak nem megoldott problémák.

Én új férjként, mostoha apaként, mostoha vejként mindvégig ugyanazon elvek mentén haladva ugyanúgy próbáltam segíteni mindenkinek. Ez többnyire eredményes volt, esetenként nem.
Nagyon igyekeztem, de nem voltam jó mostoha, minden anyagi, emberi segítségem ellenére, abban az értelemben, hogy nem tudtam mindig mindenkinek megfelelni. Évek elteltével ezt be kellett látnom. Nem azonos módon értékeltük a problémákat az új családom tagjaival, nem egyformán tudtunk következetesek lenni az egyes feladatok közösnek induló megoldási folyamatában. Gondolkodásmódunk, értékrendünk különbözik. Mindezen enyhít, hogy a feleségemmel mind a mai napig úgy gondoljuk és érezzük, a Sors ajándéka, hogy találkoztunk, s társai lehetünk egymásnak.

Ennek a bejegyzésnek az is lehetne a címe Hétköznapi feladatok, melyek teljes körű megoldása nyilvánvalóan lehetetlen. Én évekig törekedtem ennek az ellenkezőjére.

Mostoha sorsa van a Mostoháknak!

Mostoha - általános kérdések

A teremtő úgy akarta, hogy életem záró szakaszában mostoha apaként is helyt kell állnom.

Nagyon nehéz 'szerep' a maga spcifikus jellemzőivel, amihez társulnak a valós élet valós feladatai. Igyekszem jól szerepelni.

A válás a gyerekeket hogyan viseli meg - tesszük fel a kérdést? Az egyik standard válasz, hogy a nagyobbakat kevésbé. Már ez sem igaz, ha a 'nagyobb' a legalább 16 évet elért gyereket jelenti. Ha az új házasságok esetében kérdezzük meg, hogyan viseli meg a gyerekeket az új kapcsolat, akkor állítom, a nagyobbakat talán a legjobban. 

Nem konkrét helyzetekről és azok megoldásairól fogok beszámolni. A problémák bonyolult rendszert alkotó világát szeretném leírni, azt, amelyik közel azonos, minden új házasság esetén. A konkrétumok az általános törvényszerűségek szemléltetéseként szolgálnak. (Továbbá, szó szerint az én szociális problémáim.)

Adott egy férfi, akinek közel 30 éves kapcsolata tönkrement, a házasságukat felbontották. Ebben a házasságban született egy fiú és egy lány gyermek. Másrészt, adott egy nő, akinek közel 20 éves kapcsolata tönkrement, a házasságukat felbontották. Ebben a házasságban született két lány gyermek. 

A férfi és a nő egymásra találnak, megszeretik egymást, és úgy döntenek a hátra lévő életükben új lapot nyitnak, együtt élnek tovább. Erről a lépésről bizonyára már előzetesen tájékoztatják a közvetlen vér szerint hozzátartozókat - gyerekeket, szülőket -, de a döntés csak az övéké. Azt szerintem senki nem méri fel, hogy a sajátjuk mellett azonnal generálnak 4, 5, vagy még több új kapcsolatot a saját maguk és a közvetlen hozzátartozóik számára. (Esetünkben ez a gyerekek, szülők számára 4, illetve 5 új kapcsolatot jelentett, mert édesapámat már korábban elvesztettük.) Szeretteink, akik felnőtt emberek (ismétlem, szüleink, gyerekeink) nyakába szakad összességében mintegy 40-50 új kapcsolat. Nem kérték ezt, nem vágytak erre, nem hiányzott ez nekik. Persze, ne legyünk igazságtalanok, a kapcsolat- dzsungelből csak töredékük válik majd élővé. Jellemzően a szülő - mostoha gyerek kapcsolatok. Másrészt a kis család tagjai gyakran már előzetesen elmenekülnek azzal a megfontolással, hogy ez a fiam, lányom, az anyám, az apám döntése, a problémákat majd oldják meg együtt. A nem is annyira ifjú pár tagjai pedig úgy gondolkodnak, én a nőt, a férfit szeretem, ezért kötöttem össze vele az életemet, és nem a teljes családdal akarnak, szeretnének együtt élni. Eddig az új kapcsolatokról beszéltem. Mindeközben az új család minden tagjánál megmaradnak az 'édes' szülői-, gyermeki-, testvéri kapcsolataik - olyanok, amilyenek. A gyermekek jellemzően a párválasztás, család alapítás, pálya kezdés, egzisztencia teremtés életszakaszban vannak. (Azt külön érdemes lenne megvizsgálni, hogy az ifjú házasok mennyire és hogyan építik le az előző házasságuk romjait.)

Emberség, amely legyőz

Elárulom, az első bejegyzésemben utaltam a 'kórral' folytatott küzdelmemre. Azt is leírtam, hogy magával a kórral, a küzdelemmel egyáltalán nem szeretnék foglalkozni. Végül azt a bejegyzést tettem közzé, ami most is olvasható, de a ki nem mondott ígérethez tartottam magam, legfeljebb a Hangulat szintjéig 'szegtem meg'.
Most sem lesz ez másképp. A kórnak, a küzdelemnek annyi szerepe lesz, hogy felhívom a figyelmet egy helyzetre, amit mindenkinek - természetesen elsősorban nekem - kezelnie kell. Ezt a feladatot az emberek jelentős többsége nem tudja jól megoldani - sajnos nem csak az én esetemben.
A valamikori családi tévézésekkor a gyermekeim a kicsit is 'csöpögés' filmek vége felé oldalról lopva figyelték, mikor jelenik meg szememben az első könnycsepp, majd kacagásban kitörve hozták papának a papír zsebkendőket. Igen, az igazán mély emberi érzések hatásának soha nem tudtam és nem is akartam ellenállni. Még akkor sem, ha tudtam, a szóban forgó helyzetekben professzionális 'eljátszásról' van szó.

Az ilyenféle reakciókat felnőtt korban természetesen kordában tudjuk tartani a legkülönbözőbb emberi környezet esetén is, bár nem biztos, mindig ezt is kellene tennünk. Jól mutatja erőnlétemet - fáradtságomat -, hogy az utóbbi időben az őszinte emberi megnyilvánulások, az én értékrendemben előkelő helyen álló kategóriák valós képviselete, a mély, erős érzelmek vállalása, a tartalmas emberi gondolatok összeszorítják a torkomat, könnyet csalnak a szemembe - bármiféle személyes érintettség nélkül is. Küzdeni ez ellen energiáimat emésztené fel. Nem mellesleg mostanra már sok mindent kívülről, felülről tudok nézni, sok minden a helyére került, más értékkel bír, a lényeges elválik a lényegtelentől. Mindezek ellenére, vagy épp ezért(?) az elmúlt héten két esetben is 'legyőztek' az alapvetően pozitív élmények.

Most az első esetről. Az egyik kollégámmal, mostani főnökömmel, aki nem mellesleg évtizedek óta a haverom is beszélgettünk hosszasabban a helyzetemről, arról, mire tudok s mire nem vállalkozni a közeli és - ha a Teremtő megsegít - távolabbi jövőben. Beszéltünk az intézmény múltjáról, jelenéről, jövőjéről, arról, én milyen szerepet játszottam, játszhatok annak alakításában. A beszélgetés egészének számomra pozitív személyes töltete mellett a szóban forgó élményt a kollégám felelősségteljes, bölcs gondolkodásmódja, empátiával teli, logikailag érett érv rendszere adta. Ritkán találkoztam hasonlóval az utóbbi években. (Vele is sokszor beszélgettünk, de a gondolatok, érzések sokkal alacsonyabb szintjén.) A megfontolt vezető egyidejűleg a helyzetet kezelni tudó, át- és együtt érző haver is volt. Mégis a legnagyobb 'csapást' azok a gondolati és/vagy érzelmi megközelítései 'mérték' rám, amelyek az általános emberi értékek 'képviseletében' jelentek meg. Ezek végképp 'legyőztek'. Restelltem, restellem, de köszönöm!

Utolsó Blues

Írtam már a zene erejéről. Nem egy világmegváltó szám, de jó szívvel ajánlom mindenkinek.

https://www.youtube.com/watch?v=T2_WIFe4yX4

Köszönöm a Mystery Gang!

Kinyilatkoztatás H. B.

Egy picit haladok tovább az általam készített Hamvas Béla 'kivonatok' - ld. korábbi bejegyzéseim - bemutatásában.

Indiában az őskori hagyománynak kétféle fajtáját különböztetik meg. Az egyik: a kinyilatkoztatás. A kinyilatkoztatás a világgal együtt keletkezett. A másik: a tulajdonképpeni hagyomány, az, ami kezdettől fogva emlékezetes. Ez az istenek létére vonatkozó képek és az emberi életre vonatkozó törvények, szabályok, történetek, vélemények, tanítások gyűjteménye. Az elsőt srutinak, a másodikat szmritinek hívják. A kinyilatkoztatás feljegyzése tilos volt, a mítosz és a törvény hagyományának szövegébe rejtették. Az egyes szavaknak és eseményeknek titkos értelmezése volt, amit csak a beavatott ismert. A héber szent könyvben a kozmogónia és a pszichológia a tanítványok számára hozzáférhető volt. A harmadik réteget csak a főpap és a király ismerte. A szent könyvnek azonban negyedik rétege is volt. A Misna azt írja: „A teremtés teljes történetét egy nemzedékben csak két embernek szabad elmondani; a Merkabát pedig csak egyetlenegynek, de csak olyannak, aki elég éles gondolkozású, s az utalásokból és célzásokból saját maga kitalálja.”
Miért kell a kinyilatkoztatás értelmét elrejteni? Annak az életnek, amit az ember az anyagi természetben él, intenzitása igen csekély. Olyan csekély, hogy egészen kevés tudás, egészen kicsiny erő, az anyagi természetnél csak alig nagyobb intenzitás is megzavarja, sőt pályájából ki is veti. Az igazság beavatás nélkül veszély. Mert a kinyilatkoztatás tudása a világ teremtésének erőit részben felszabadítja, s kellő előkészítés nélkül ezek az erők a be nem avatottat és fel nem ébresztettet elemésztik. 

Csuang-cét egyszer valaki meglátogatta és a tao titkát kérdezte. A Mester elmondta tudását, s mikor az ember elment, az egyik tanítvány így szólt: a legnagyobb titkokat még soha ilyen egyszerű szavakkal nem magyaráztad meg. Csuang-ce elgondolkozott és azt válaszolta: egész életére szerencsétlenné tettem.Azt a jelenséget, amikor a nehéz anyagi természetbe a magasabb világ betör, a természetet megrázza, ennek ellentmond, ezt magához ragadja s a természet rendjét egy pillanatra saját magasabb rendjének erejével megváltoztatja, hívják: csodának. A csoda az anyagi világnál magasabb és mérhetetlenül erősebb világ megnyilatkozása, amelyben a durva és nehéz anyagi rend egyszerűen megolvad. A kinyilatkoztatás szavaiban rejlő értelem ilyen, az elő nem készített ember számára életveszélyes intenzív erőkkel telített lét megnyilatkozása, s ez csak akkor elviselhető, ha a tanulás és gyakorlat az embert befogadására alkalmassá teszi. Egyébként kibírhatatlan.

A kinyilatkoztatás minden őskori népnél más és más magyarázó kiegészítésben feloldva él. A hagyományos magyarázó kiegészítés akár mítosz, akár nem; a hindu szmritivel végeredményben azonos. Arra a metafizikára, amit a Véda nyomán kiépítettek, valamilyen alakban minden hagyománynak vissza kell térnie. Azt a pillanatot, amikor a halhatatlan örök lélek misztériumában elkövetkezik a fordulat, amit a Véda májának hív, a népek úgy hívják, hogy: a világ teremtése.

Barát

A másik gyerekkori barátomat sokáig nem szerettem. Okosabb, erősebb, de főleg érettebb volt nálunk. A tanítók, tanárok nyugodtan rá bízhatták az egész osztályt. Nem egyszer meg is tették. Részéről mindez még fokozottabb figyelemben, valós érdeklődésben, segíteni akarásban nyilvánult meg irántunk, osztálytársai iránt. Adott volt egy pozitív jegyekkel jellemezhető szerep, amibe ő belekerült, amit adottságai, képességei alapján kialakítottak számára. Másrészt ott voltam én a kis kamasz, aki valahol tiltakozott ez ellen. Aztán ráadásul észrevettem, hogy mi versenyzünk egymással. Pontosabban versenyeztetnek bennünket a felnőttek. Hogy ez nem utólagos belemagyarázás, az később az egyik osztálytalálkozó során bizonyítást is nyert. Téma volt tanáraink között, melyikünk fogja nyerni az ilyen versenyt, ki fog jobban szerepelni az olyan vetélkedőn, sőt polemizáltak azon, ki fogja többre vinni az életben? Nos, anélkül, hogy mindezt minősíteném, jelentem sokra vittük - igaz különböző értelemben. (Most, hogy szerénytelenül leírtam, bizonytalanná is váltam, hogy a mai értékrend - ha van ilyen - szerint is igaz-e az állításom...) Mikor meg a szüleim is elkövették a szokásos hibát - amit bizonyára sokan a gyerekeink esetében -,hogy az én eredményes, vagy épp nem annyira sikeres szereplésem mellett egyből arra kérdeztek, hogyan szerepelt Ő? Nos, akkor nem tereltek a később kialakuló barátság felé.

Aztán a gimnáziumi évek mindent átalakítottak. Továbbra is eminens tanulók voltunk, de már nem makulátlanok. Még fontosabb, hogy kibővült a szereplő gárda új fiúkkal, lányokkal, akik nem egy tárgyból jobbak voltak, mint mi. A fent leírt féltékenységemet, irigységemet tápláló környezet eltűnt. A barátom érettsége, időnkénti atyai gondoskodása egyáltalán nem zavart, csak az érdek nélküli érdeklődést, odafigyelést, egymás kölcsönös elismerését tapasztaltam. 

A barátom sokat dolgozott a ház körüli munkákban, illetve a szőlőjükben. Tudtam, hogy édesapja a helyi igényeket messze meghaladó színvonalon 'borászkodott', és ez szinte mindennapi munkát igényelt. Tudtam, de nem értékeltem, nem értettem. 

(Számomra a böszörményi bort már jóval korábban definiálta a szomszédunk bora. Ő egyszer-kétszer látva, hogy a kisfiú vacog a hidegben "Gyere gyökös, igyál egy kis jó bort, mindjárt nem fogsz fázni!" felkiáltással megkínált egy pohár borral. A pohár eleve matt volt, a bor pedig a hideg savó színéhez és ízéhez hasonlatos ismeretlen valami. Jó kis direkt termő szőlőkből  farigcsált némi metilalkoholt is tartalmazó gyenge alföldi bor. A 'lenyomata' halványításához évtizedek borkóstoló serege se volt elég.)

Épp ezért vált ütős történetté, hogy a Kertészeti ismeretek tárgyból ásásra közepest (3) kapott. Ő, aki naponta végzett kerti, kertészeti munkát, s ha időre fel kellett volna ásni egy-egy azonos méretű parcellát, akkor a barátom a csoport maradék 11 tagját biztosan legyűrte volna egyedül. Indoklás: "Nem jól tartod az ásót."

Az egyetemre Moszkvába jelentkezett. Kalandvágyát mutatja, hogy miközben mi itthon építőtábor címen valamely csatorna  már kész rézsüjét simogattuk, ő bevállalt egy több hónapos munkát a Bajkál-Amur-Vasútvonal építésében. A kiváló minősítésű diploma megnyitotta előtte az utat a pénzügyi világ legjobb állásaihoz. Bizonyos állások elnyeréséhez akkor és ma is a megfelelő háttér intézmények előzetes 'kontrollja' szükséges. Meg is jelentek az illetékes személyek a böszörményi családi ház környékén, és tájékozódtak a szomszédoknál. A bevezető érdeklődő mondatok után rátértek a lényegre. 

- Mondja bátyám, jól ismeri XY-ékat? - Meglehetősen jól, már nagyapáink is szomszédok voltak. - Aztán miféle emberek? - Rendes, dolgos emberek ezek, nem kommunisták!

Szüleit korán elvesztette, így aztán még nagyobb részt kellett vállalnia két testvére segítésében. Sok mindenért kárpótolta a Sors azzal, hogy igazi társra talált feleségében, és ahogy felnevelték, elindították saját útjaikra két szép nagy fiukat.

Nekem is sokat segített apróságokban, de akkor is, amikor életem nehezebb periódusait éltem.

A barátom most is érettebb nálunk. Az érdek nélküli odafigyelése, gondoskodásra hajló természete mély emberi érzéseket takar. Már nagyon régóta nem zavar. Ha mégis zavarna, akkor adja a Teremtő barátom, hogy legyen kit zavarnod még néhány évig!

Hit - barát

(Az előző bejegyzésemhez kapcsolódva jegyzem meg, ez most kivétel...)

A másik gyerekkori barátomtól tegnap egy két oldalas kézzel írott levelet kaptam. Sok más gondolata mellett utal a Hit - orvosok - anya írásra. Három gondolatát megosztom most olvasóimmal, függetlenül attól, hogy én mennyire tudok azonosulni velük. 

"Nem Máriáé volt-e a nagyobb áldozat?" 

"A hit valóban a maga legegyszerűbb formájában a legerősebb."

Az analógia őt most az egyik nagymamához terelte.

"Templomba nem járt, talán elsősorban nagyot hallása miatt. Istent se nagyon emlegette, de valahogy mindig meg voltam győződve a hitéről, mert úgy élt, úgy szeretett bennünket. Magamban úgy fogalmaztam meg: vallás nélküli hit."

Technikai - részben

Az öcsém konkrét reakciójáról korábban beszámoltam. Legalábbis arról a részéről, amit publikusnak ítéltem. Több más esetben is kaptam személyes visszajelzéseket, amelyek szinte mindegyike biztatott a folytatásra, ami jól esett. A telefon, e-mail, sms, szóbeli 'üzenetek' mögött rendre meghúzódott az a tény, hogy a 'commentelők' személyesen ismerték az adott írás 'szereplőit', és vagy ez a tény önmagában, vagy az analógia a saját családi, baráti stb. környezetük személyeivel, történéseivel indított el bennük gondolatokat, váltott ki érzelmeket. Én azt vártam, hogy maradva a blog műfajon belül 'Megjegyzéseket' fűznek egyik-másik bejegyzéshez, de ezekből az előzőekhez képest töredéknyi se érkezett. Ennek az okát nem értem, talán az olvasókör összetétele, generációs sajátossága a magyarázat. (A Megjegyzést először csak én látom, s eldönthetem a további sorsát!...) 

Apró?

Angol futball szakértő írja a Guardianban Messi és Ronaldo teljesítményéhez, képességeihez kapcsolódó ismétlődő vitákhoz.

"Ne ragadjunk le annál, melyikük a jobb. Inkább örüljünk annak, hogy két ilyen zseni játékában gyönyörködhetünk hétről hétre. Igazán csak egy évtized múlva tudjuk majd becsülni őket, amikor újra a Papin- és Nedved-féle standard játékosok parádéznak az Aranylabda-gálán tükörfényesre suvickolt cipőjükben."

Simonsen és Bjelanov neve ugrik még be, akiknek volt egy jó világversenyük, és néhány szép góljuk. Plusz gondoljunk az adott években a nem nyertes aspiránsokra!

És sajnos rendre elkövetjük ugyanezt a hibát a magánéletben, az emberi kapcsolatok esetében, vagy épp a szakmai megítélésekben.

Barát

(A barátaimról, illetve a barát kategóriáról külön is szeretnék írni. Nehéz téma.

Ami nem az, hogy a Teremtőnek köszönhetően van két gyerekkori barátom. Az egyikőjük családja két éve megkért, hogy írjak néhány sort a 60. születésnapra általuk szerkesztett 'meglepi' albumba. Mivel ez esetben már volt nyersanyagom, a témát ezzel indítom.)

Mi fél szavakból is megértjük egymást.

Azt mondod Hajdú, azt mondom Böszörmény,

azt mondod református, azt mondom katolikus,

azt mondod Bocskai, azt mondom Vörös Csillag,

azt mondod Fradi, azt mondom Vasas,

azt mondod Fürdőbál, azt mondom Fürdőkert,

azt mondod 'szamársziget', azt mondom „Megnézem a dobost.”,

azt mondod körhinta, azt mondom „Kövek a vízparton…”,

azt mondod kertalja, azt mondom foci,

mert mi itt nőttünk fel, itt fociztuk végig a vasárnapokat és a délutánokat és te megtanítottál focizni.

Mi fél szavakból is megértjük egymást.

Azt mondod Bocskai, azt mondom gimnázium,

azt mondod „B”, azt mondom „C”,

azt mondod Attila, azt mondom Jóska bácsi,

azt mondod Berci bácsi, azt mondom Mihály János,

azt mondod Györgyi néni, azt mondom Poór János,

azt mondod Micu bácsi, azt mondom Kertész László,

azt mondod sapka, azt mondom „De pajkos vagy Jánoska!”,

azt mondod Sziti, azt mondom foci,

mert ezek voltak a mi gimis éveink, amikor gyakran kimerülésig rúgtuk a bőrt.

Mi fél szavakból is megértjük egymást.

Azt mondod Jani bácsi, azt mondom Anti bácsi,

Azt mondod Piroska néni, azt mondom Zsuzsika néni,

Azt mondod "Egy kis tísztát?", azt mondom "Együnk!".

Azt mondod Péter és Jutka, azt mondom Imre,

Azt mondod Márta, azt mondom Klára és Tünde,

Azt mondod Mariann és Andi, azt mondom Marci és Panni.

Azt mondod Bogi és Zsombi, azt mondom Léna és Marci.

mert szétváltak az útjaink, de a Sors akarata szerint némi rásegítéssel aztán ismét összefutottunk.

Mi fél szavakból is megértjük egymást.

Azt mondják ’parasztok’, mi azt mondjuk, igen parasztok voltak a szüleink.

Azt mondják böszörményi libások, mi azt mondjuk, csak eljutottunk a tanárságig.

Azt mondod barát, azt mondom Tóni,

Azt mondják Imre, azt mondjuk barát.

Mert mi félszavakból is megértjük egymást.

Tudom, van egy barátom a szomszéd várban, és tudjuk, van egy közös barátunk Budán.

Se fél, se egész további szavakra nincs szükség.

Kiegészítés az előzőhöz

Észrevettem, hogy a családtagjaimról szóló bejegyzések során más említett személyek pontatlan, sőt nem szerencsés megvilágításba kerülnek. Ez bizonyára sajátja a blognak, hogy épp valakire, vagy valamire fókuszál. Persze javíthatna a helyzeten, ha minden érintett szereplő kapna egy rövid, vagy épp részletes jellemzést. De akkor azt venném észre, hogy regényt írok, amihez garantáltan nem értek. Ráadásul mindeközben a blogformához sincs mindig elég erőm.

Most egyfajta kivételt teszek. A sógorom ugyanolyan értelemben kívülről érkezett a családunkba, mint annak idején anyu a 'matriarchátusba'. A jó értelemben visszafogott személyiségét kis családunkban mára mindenki szereti - az unokáimmal bezárólag. Tiszteljük a családban, gyakran a családunkért végzett sok munkáját, segítségét.