Mostoha - további kérdések, itt-ott válaszok

Az előző bejegyzésnek az is lehetne a címe Nyilvánvaló problémák, amiket senki nem ismer. Legalábbis senki nem veszi őket előzetesen komolyan.

A házasságkötés pillanatában a gyerekek közül a legidősebbek jó eséllyel már a szülőktől külön élnek. Így volt ez nálunk is. Az enyéim ráadásul külföldön tartózkodtak. Viszont a fiatalabbak esetében - figyelembe véve a mai trendeket - nagy az esélye, hogy a mostohával egy fedél alatt indul a közös életük. 
Ha voltak problémák, feszültségek, sérelmek stb. a régi kapcsolatrendszerben, azok egy része öröklődik az új kapcsolatokra is. (Az együttélés felerősítheti őket.) Majd ezek visszahatnak a régi kapcsolatokra. Ami biztos, ezek nem tűnnek el egyik percről a másikra, továbbá várhatóan megoldandó feladatokként megjelennek a mostoha kapcsolatban is. Sőt a szereplők az édes kapcsolat oldaláról úgy érezhetik, hogy nem is volt semmi probléma, azt az új szereplő, a mostoha megjelenése váltja ki. Ez elmehet odáig, hogy a gyerek úgy érzi, a mostoha miatt kevesebb figyelmet, szeretetet, segítséget kap. 
Így volt ez nálunk a kisebbik mostoha lányom esetében többnyire rajta és rajtunk kívül álló okok miatt. Mindenesetre megoldásokat kellett keresnem, hogy jobb legyen az édesanyának, neki, nekem. Ugyanakkor azonnal külön feladatként megjelent, hogy soha ne érzékeljem, soha ne vetődhessen fel az édes gyermekeim részéről, hogy 'A mostohák több segítséget kapnak?' 
Egy mostoha szülő-gyerek kapcsolat nélküli házasságban is felvetődik, kinek kell kapnia s miért a legtöbb segítséget? Erre a szülőknek mindig oda kell figyelni, de van egy vezérfonal, ami mentén célszerű haladni, s azt hiszem általában így is tesszük. Mikor az megoldható azonos segítséget kell biztosítani, ha nem akkor az, aki leginkább rá van szorulva, a legesendőbb az adott életszakaszban. Ez rövid idő múlva már teljesen más is lehet. Ezt nálunk így is hozta a Sors, és így eloszlott a másik mostoha gyanakvása, hogy miért ő a mostohák közt az utolsó? De, maradtak nem megoldott problémák.

Én új férjként, mostoha apaként, mostoha vejként mindvégig ugyanazon elvek mentén haladva ugyanúgy próbáltam segíteni mindenkinek. Ez többnyire eredményes volt, esetenként nem.
Nagyon igyekeztem, de nem voltam jó mostoha, minden anyagi, emberi segítségem ellenére, abban az értelemben, hogy nem tudtam mindig mindenkinek megfelelni. Évek elteltével ezt be kellett látnom. Nem azonos módon értékeltük a problémákat az új családom tagjaival, nem egyformán tudtunk következetesek lenni az egyes feladatok közösnek induló megoldási folyamatában. Gondolkodásmódunk, értékrendünk különbözik. Mindezen enyhít, hogy a feleségemmel mind a mai napig úgy gondoljuk és érezzük, a Sors ajándéka, hogy találkoztunk, s társai lehetünk egymásnak.

Ennek a bejegyzésnek az is lehetne a címe Hétköznapi feladatok, melyek teljes körű megoldása nyilvánvalóan lehetetlen. Én évekig törekedtem ennek az ellenkezőjére.

Mostoha sorsa van a Mostoháknak!

Mostoha - általános kérdések

A teremtő úgy akarta, hogy életem záró szakaszában mostoha apaként is helyt kell állnom.

Nagyon nehéz 'szerep' a maga spcifikus jellemzőivel, amihez társulnak a valós élet valós feladatai. Igyekszem jól szerepelni.

A válás a gyerekeket hogyan viseli meg - tesszük fel a kérdést? Az egyik standard válasz, hogy a nagyobbakat kevésbé. Már ez sem igaz, ha a 'nagyobb' a legalább 16 évet elért gyereket jelenti. Ha az új házasságok esetében kérdezzük meg, hogyan viseli meg a gyerekeket az új kapcsolat, akkor állítom, a nagyobbakat talán a legjobban. 

Nem konkrét helyzetekről és azok megoldásairól fogok beszámolni. A problémák bonyolult rendszert alkotó világát szeretném leírni, azt, amelyik közel azonos, minden új házasság esetén. A konkrétumok az általános törvényszerűségek szemléltetéseként szolgálnak. (Továbbá, szó szerint az én szociális problémáim.)

Adott egy férfi, akinek közel 30 éves kapcsolata tönkrement, a házasságukat felbontották. Ebben a házasságban született egy fiú és egy lány gyermek. Másrészt, adott egy nő, akinek közel 20 éves kapcsolata tönkrement, a házasságukat felbontották. Ebben a házasságban született két lány gyermek. 

A férfi és a nő egymásra találnak, megszeretik egymást, és úgy döntenek a hátra lévő életükben új lapot nyitnak, együtt élnek tovább. Erről a lépésről bizonyára már előzetesen tájékoztatják a közvetlen vér szerint hozzátartozókat - gyerekeket, szülőket -, de a döntés csak az övéké. Azt szerintem senki nem méri fel, hogy a sajátjuk mellett azonnal generálnak 4, 5, vagy még több új kapcsolatot a saját maguk és a közvetlen hozzátartozóik számára. (Esetünkben ez a gyerekek, szülők számára 4, illetve 5 új kapcsolatot jelentett, mert édesapámat már korábban elvesztettük.) Szeretteink, akik felnőtt emberek (ismétlem, szüleink, gyerekeink) nyakába szakad összességében mintegy 40-50 új kapcsolat. Nem kérték ezt, nem vágytak erre, nem hiányzott ez nekik. Persze, ne legyünk igazságtalanok, a kapcsolat- dzsungelből csak töredékük válik majd élővé. Jellemzően a szülő - mostoha gyerek kapcsolatok. Másrészt a kis család tagjai gyakran már előzetesen elmenekülnek azzal a megfontolással, hogy ez a fiam, lányom, az anyám, az apám döntése, a problémákat majd oldják meg együtt. A nem is annyira ifjú pár tagjai pedig úgy gondolkodnak, én a nőt, a férfit szeretem, ezért kötöttem össze vele az életemet, és nem a teljes családdal akarnak, szeretnének együtt élni. Eddig az új kapcsolatokról beszéltem. Mindeközben az új család minden tagjánál megmaradnak az 'édes' szülői-, gyermeki-, testvéri kapcsolataik - olyanok, amilyenek. A gyermekek jellemzően a párválasztás, család alapítás, pálya kezdés, egzisztencia teremtés életszakaszban vannak. (Azt külön érdemes lenne megvizsgálni, hogy az ifjú házasok mennyire és hogyan építik le az előző házasságuk romjait.)

Emberség, amely legyőz

Elárulom, az első bejegyzésemben utaltam a 'kórral' folytatott küzdelmemre. Azt is leírtam, hogy magával a kórral, a küzdelemmel egyáltalán nem szeretnék foglalkozni. Végül azt a bejegyzést tettem közzé, ami most is olvasható, de a ki nem mondott ígérethez tartottam magam, legfeljebb a Hangulat szintjéig 'szegtem meg'.
Most sem lesz ez másképp. A kórnak, a küzdelemnek annyi szerepe lesz, hogy felhívom a figyelmet egy helyzetre, amit mindenkinek - természetesen elsősorban nekem - kezelnie kell. Ezt a feladatot az emberek jelentős többsége nem tudja jól megoldani - sajnos nem csak az én esetemben.
A valamikori családi tévézésekkor a gyermekeim a kicsit is 'csöpögés' filmek vége felé oldalról lopva figyelték, mikor jelenik meg szememben az első könnycsepp, majd kacagásban kitörve hozták papának a papír zsebkendőket. Igen, az igazán mély emberi érzések hatásának soha nem tudtam és nem is akartam ellenállni. Még akkor sem, ha tudtam, a szóban forgó helyzetekben professzionális 'eljátszásról' van szó.

Az ilyenféle reakciókat felnőtt korban természetesen kordában tudjuk tartani a legkülönbözőbb emberi környezet esetén is, bár nem biztos, mindig ezt is kellene tennünk. Jól mutatja erőnlétemet - fáradtságomat -, hogy az utóbbi időben az őszinte emberi megnyilvánulások, az én értékrendemben előkelő helyen álló kategóriák valós képviselete, a mély, erős érzelmek vállalása, a tartalmas emberi gondolatok összeszorítják a torkomat, könnyet csalnak a szemembe - bármiféle személyes érintettség nélkül is. Küzdeni ez ellen energiáimat emésztené fel. Nem mellesleg mostanra már sok mindent kívülről, felülről tudok nézni, sok minden a helyére került, más értékkel bír, a lényeges elválik a lényegtelentől. Mindezek ellenére, vagy épp ezért(?) az elmúlt héten két esetben is 'legyőztek' az alapvetően pozitív élmények.

Most az első esetről. Az egyik kollégámmal, mostani főnökömmel, aki nem mellesleg évtizedek óta a haverom is beszélgettünk hosszasabban a helyzetemről, arról, mire tudok s mire nem vállalkozni a közeli és - ha a Teremtő megsegít - távolabbi jövőben. Beszéltünk az intézmény múltjáról, jelenéről, jövőjéről, arról, én milyen szerepet játszottam, játszhatok annak alakításában. A beszélgetés egészének számomra pozitív személyes töltete mellett a szóban forgó élményt a kollégám felelősségteljes, bölcs gondolkodásmódja, empátiával teli, logikailag érett érv rendszere adta. Ritkán találkoztam hasonlóval az utóbbi években. (Vele is sokszor beszélgettünk, de a gondolatok, érzések sokkal alacsonyabb szintjén.) A megfontolt vezető egyidejűleg a helyzetet kezelni tudó, át- és együtt érző haver is volt. Mégis a legnagyobb 'csapást' azok a gondolati és/vagy érzelmi megközelítései 'mérték' rám, amelyek az általános emberi értékek 'képviseletében' jelentek meg. Ezek végképp 'legyőztek'. Restelltem, restellem, de köszönöm!

Utolsó Blues

Írtam már a zene erejéről. Nem egy világmegváltó szám, de jó szívvel ajánlom mindenkinek.

https://www.youtube.com/watch?v=T2_WIFe4yX4

Köszönöm a Mystery Gang!

Kinyilatkoztatás H. B.

Egy picit haladok tovább az általam készített Hamvas Béla 'kivonatok' - ld. korábbi bejegyzéseim - bemutatásában.

Indiában az őskori hagyománynak kétféle fajtáját különböztetik meg. Az egyik: a kinyilatkoztatás. A kinyilatkoztatás a világgal együtt keletkezett. A másik: a tulajdonképpeni hagyomány, az, ami kezdettől fogva emlékezetes. Ez az istenek létére vonatkozó képek és az emberi életre vonatkozó törvények, szabályok, történetek, vélemények, tanítások gyűjteménye. Az elsőt srutinak, a másodikat szmritinek hívják. A kinyilatkoztatás feljegyzése tilos volt, a mítosz és a törvény hagyományának szövegébe rejtették. Az egyes szavaknak és eseményeknek titkos értelmezése volt, amit csak a beavatott ismert. A héber szent könyvben a kozmogónia és a pszichológia a tanítványok számára hozzáférhető volt. A harmadik réteget csak a főpap és a király ismerte. A szent könyvnek azonban negyedik rétege is volt. A Misna azt írja: „A teremtés teljes történetét egy nemzedékben csak két embernek szabad elmondani; a Merkabát pedig csak egyetlenegynek, de csak olyannak, aki elég éles gondolkozású, s az utalásokból és célzásokból saját maga kitalálja.”
Miért kell a kinyilatkoztatás értelmét elrejteni? Annak az életnek, amit az ember az anyagi természetben él, intenzitása igen csekély. Olyan csekély, hogy egészen kevés tudás, egészen kicsiny erő, az anyagi természetnél csak alig nagyobb intenzitás is megzavarja, sőt pályájából ki is veti. Az igazság beavatás nélkül veszély. Mert a kinyilatkoztatás tudása a világ teremtésének erőit részben felszabadítja, s kellő előkészítés nélkül ezek az erők a be nem avatottat és fel nem ébresztettet elemésztik. 

Csuang-cét egyszer valaki meglátogatta és a tao titkát kérdezte. A Mester elmondta tudását, s mikor az ember elment, az egyik tanítvány így szólt: a legnagyobb titkokat még soha ilyen egyszerű szavakkal nem magyaráztad meg. Csuang-ce elgondolkozott és azt válaszolta: egész életére szerencsétlenné tettem.Azt a jelenséget, amikor a nehéz anyagi természetbe a magasabb világ betör, a természetet megrázza, ennek ellentmond, ezt magához ragadja s a természet rendjét egy pillanatra saját magasabb rendjének erejével megváltoztatja, hívják: csodának. A csoda az anyagi világnál magasabb és mérhetetlenül erősebb világ megnyilatkozása, amelyben a durva és nehéz anyagi rend egyszerűen megolvad. A kinyilatkoztatás szavaiban rejlő értelem ilyen, az elő nem készített ember számára életveszélyes intenzív erőkkel telített lét megnyilatkozása, s ez csak akkor elviselhető, ha a tanulás és gyakorlat az embert befogadására alkalmassá teszi. Egyébként kibírhatatlan.

A kinyilatkoztatás minden őskori népnél más és más magyarázó kiegészítésben feloldva él. A hagyományos magyarázó kiegészítés akár mítosz, akár nem; a hindu szmritivel végeredményben azonos. Arra a metafizikára, amit a Véda nyomán kiépítettek, valamilyen alakban minden hagyománynak vissza kell térnie. Azt a pillanatot, amikor a halhatatlan örök lélek misztériumában elkövetkezik a fordulat, amit a Véda májának hív, a népek úgy hívják, hogy: a világ teremtése.

Barát

A másik gyerekkori barátomat sokáig nem szerettem. Okosabb, erősebb, de főleg érettebb volt nálunk. A tanítók, tanárok nyugodtan rá bízhatták az egész osztályt. Nem egyszer meg is tették. Részéről mindez még fokozottabb figyelemben, valós érdeklődésben, segíteni akarásban nyilvánult meg irántunk, osztálytársai iránt. Adott volt egy pozitív jegyekkel jellemezhető szerep, amibe ő belekerült, amit adottságai, képességei alapján kialakítottak számára. Másrészt ott voltam én a kis kamasz, aki valahol tiltakozott ez ellen. Aztán ráadásul észrevettem, hogy mi versenyzünk egymással. Pontosabban versenyeztetnek bennünket a felnőttek. Hogy ez nem utólagos belemagyarázás, az később az egyik osztálytalálkozó során bizonyítást is nyert. Téma volt tanáraink között, melyikünk fogja nyerni az ilyen versenyt, ki fog jobban szerepelni az olyan vetélkedőn, sőt polemizáltak azon, ki fogja többre vinni az életben? Nos, anélkül, hogy mindezt minősíteném, jelentem sokra vittük - igaz különböző értelemben. (Most, hogy szerénytelenül leírtam, bizonytalanná is váltam, hogy a mai értékrend - ha van ilyen - szerint is igaz-e az állításom...) Mikor meg a szüleim is elkövették a szokásos hibát - amit bizonyára sokan a gyerekeink esetében -,hogy az én eredményes, vagy épp nem annyira sikeres szereplésem mellett egyből arra kérdeztek, hogyan szerepelt Ő? Nos, akkor nem tereltek a később kialakuló barátság felé.

Aztán a gimnáziumi évek mindent átalakítottak. Továbbra is eminens tanulók voltunk, de már nem makulátlanok. Még fontosabb, hogy kibővült a szereplő gárda új fiúkkal, lányokkal, akik nem egy tárgyból jobbak voltak, mint mi. A fent leírt féltékenységemet, irigységemet tápláló környezet eltűnt. A barátom érettsége, időnkénti atyai gondoskodása egyáltalán nem zavart, csak az érdek nélküli érdeklődést, odafigyelést, egymás kölcsönös elismerését tapasztaltam. 

A barátom sokat dolgozott a ház körüli munkákban, illetve a szőlőjükben. Tudtam, hogy édesapja a helyi igényeket messze meghaladó színvonalon 'borászkodott', és ez szinte mindennapi munkát igényelt. Tudtam, de nem értékeltem, nem értettem. 

(Számomra a böszörményi bort már jóval korábban definiálta a szomszédunk bora. Ő egyszer-kétszer látva, hogy a kisfiú vacog a hidegben "Gyere gyökös, igyál egy kis jó bort, mindjárt nem fogsz fázni!" felkiáltással megkínált egy pohár borral. A pohár eleve matt volt, a bor pedig a hideg savó színéhez és ízéhez hasonlatos ismeretlen valami. Jó kis direkt termő szőlőkből  farigcsált némi metilalkoholt is tartalmazó gyenge alföldi bor. A 'lenyomata' halványításához évtizedek borkóstoló serege se volt elég.)

Épp ezért vált ütős történetté, hogy a Kertészeti ismeretek tárgyból ásásra közepest (3) kapott. Ő, aki naponta végzett kerti, kertészeti munkát, s ha időre fel kellett volna ásni egy-egy azonos méretű parcellát, akkor a barátom a csoport maradék 11 tagját biztosan legyűrte volna egyedül. Indoklás: "Nem jól tartod az ásót."

Az egyetemre Moszkvába jelentkezett. Kalandvágyát mutatja, hogy miközben mi itthon építőtábor címen valamely csatorna  már kész rézsüjét simogattuk, ő bevállalt egy több hónapos munkát a Bajkál-Amur-Vasútvonal építésében. A kiváló minősítésű diploma megnyitotta előtte az utat a pénzügyi világ legjobb állásaihoz. Bizonyos állások elnyeréséhez akkor és ma is a megfelelő háttér intézmények előzetes 'kontrollja' szükséges. Meg is jelentek az illetékes személyek a böszörményi családi ház környékén, és tájékozódtak a szomszédoknál. A bevezető érdeklődő mondatok után rátértek a lényegre. 

- Mondja bátyám, jól ismeri XY-ékat? - Meglehetősen jól, már nagyapáink is szomszédok voltak. - Aztán miféle emberek? - Rendes, dolgos emberek ezek, nem kommunisták!

Szüleit korán elvesztette, így aztán még nagyobb részt kellett vállalnia két testvére segítésében. Sok mindenért kárpótolta a Sors azzal, hogy igazi társra talált feleségében, és ahogy felnevelték, elindították saját útjaikra két szép nagy fiukat.

Nekem is sokat segített apróságokban, de akkor is, amikor életem nehezebb periódusait éltem.

A barátom most is érettebb nálunk. Az érdek nélküli odafigyelése, gondoskodásra hajló természete mély emberi érzéseket takar. Már nagyon régóta nem zavar. Ha mégis zavarna, akkor adja a Teremtő barátom, hogy legyen kit zavarnod még néhány évig!

Hit - barát

(Az előző bejegyzésemhez kapcsolódva jegyzem meg, ez most kivétel...)

A másik gyerekkori barátomtól tegnap egy két oldalas kézzel írott levelet kaptam. Sok más gondolata mellett utal a Hit - orvosok - anya írásra. Három gondolatát megosztom most olvasóimmal, függetlenül attól, hogy én mennyire tudok azonosulni velük. 

"Nem Máriáé volt-e a nagyobb áldozat?" 

"A hit valóban a maga legegyszerűbb formájában a legerősebb."

Az analógia őt most az egyik nagymamához terelte.

"Templomba nem járt, talán elsősorban nagyot hallása miatt. Istent se nagyon emlegette, de valahogy mindig meg voltam győződve a hitéről, mert úgy élt, úgy szeretett bennünket. Magamban úgy fogalmaztam meg: vallás nélküli hit."

Technikai - részben

Az öcsém konkrét reakciójáról korábban beszámoltam. Legalábbis arról a részéről, amit publikusnak ítéltem. Több más esetben is kaptam személyes visszajelzéseket, amelyek szinte mindegyike biztatott a folytatásra, ami jól esett. A telefon, e-mail, sms, szóbeli 'üzenetek' mögött rendre meghúzódott az a tény, hogy a 'commentelők' személyesen ismerték az adott írás 'szereplőit', és vagy ez a tény önmagában, vagy az analógia a saját családi, baráti stb. környezetük személyeivel, történéseivel indított el bennük gondolatokat, váltott ki érzelmeket. Én azt vártam, hogy maradva a blog műfajon belül 'Megjegyzéseket' fűznek egyik-másik bejegyzéshez, de ezekből az előzőekhez képest töredéknyi se érkezett. Ennek az okát nem értem, talán az olvasókör összetétele, generációs sajátossága a magyarázat. (A Megjegyzést először csak én látom, s eldönthetem a további sorsát!...) 

Apró?

Angol futball szakértő írja a Guardianban Messi és Ronaldo teljesítményéhez, képességeihez kapcsolódó ismétlődő vitákhoz.

"Ne ragadjunk le annál, melyikük a jobb. Inkább örüljünk annak, hogy két ilyen zseni játékában gyönyörködhetünk hétről hétre. Igazán csak egy évtized múlva tudjuk majd becsülni őket, amikor újra a Papin- és Nedved-féle standard játékosok parádéznak az Aranylabda-gálán tükörfényesre suvickolt cipőjükben."

Simonsen és Bjelanov neve ugrik még be, akiknek volt egy jó világversenyük, és néhány szép góljuk. Plusz gondoljunk az adott években a nem nyertes aspiránsokra!

És sajnos rendre elkövetjük ugyanezt a hibát a magánéletben, az emberi kapcsolatok esetében, vagy épp a szakmai megítélésekben.

Barát

(A barátaimról, illetve a barát kategóriáról külön is szeretnék írni. Nehéz téma.

Ami nem az, hogy a Teremtőnek köszönhetően van két gyerekkori barátom. Az egyikőjük családja két éve megkért, hogy írjak néhány sort a 60. születésnapra általuk szerkesztett 'meglepi' albumba. Mivel ez esetben már volt nyersanyagom, a témát ezzel indítom.)

Mi fél szavakból is megértjük egymást.

Azt mondod Hajdú, azt mondom Böszörmény,

azt mondod református, azt mondom katolikus,

azt mondod Bocskai, azt mondom Vörös Csillag,

azt mondod Fradi, azt mondom Vasas,

azt mondod Fürdőbál, azt mondom Fürdőkert,

azt mondod 'szamársziget', azt mondom „Megnézem a dobost.”,

azt mondod körhinta, azt mondom „Kövek a vízparton…”,

azt mondod kertalja, azt mondom foci,

mert mi itt nőttünk fel, itt fociztuk végig a vasárnapokat és a délutánokat és te megtanítottál focizni.

Mi fél szavakból is megértjük egymást.

Azt mondod Bocskai, azt mondom gimnázium,

azt mondod „B”, azt mondom „C”,

azt mondod Attila, azt mondom Jóska bácsi,

azt mondod Berci bácsi, azt mondom Mihály János,

azt mondod Györgyi néni, azt mondom Poór János,

azt mondod Micu bácsi, azt mondom Kertész László,

azt mondod sapka, azt mondom „De pajkos vagy Jánoska!”,

azt mondod Sziti, azt mondom foci,

mert ezek voltak a mi gimis éveink, amikor gyakran kimerülésig rúgtuk a bőrt.

Mi fél szavakból is megértjük egymást.

Azt mondod Jani bácsi, azt mondom Anti bácsi,

Azt mondod Piroska néni, azt mondom Zsuzsika néni,

Azt mondod "Egy kis tísztát?", azt mondom "Együnk!".

Azt mondod Péter és Jutka, azt mondom Imre,

Azt mondod Márta, azt mondom Klára és Tünde,

Azt mondod Mariann és Andi, azt mondom Marci és Panni.

Azt mondod Bogi és Zsombi, azt mondom Léna és Marci.

mert szétváltak az útjaink, de a Sors akarata szerint némi rásegítéssel aztán ismét összefutottunk.

Mi fél szavakból is megértjük egymást.

Azt mondják ’parasztok’, mi azt mondjuk, igen parasztok voltak a szüleink.

Azt mondják böszörményi libások, mi azt mondjuk, csak eljutottunk a tanárságig.

Azt mondod barát, azt mondom Tóni,

Azt mondják Imre, azt mondjuk barát.

Mert mi félszavakból is megértjük egymást.

Tudom, van egy barátom a szomszéd várban, és tudjuk, van egy közös barátunk Budán.

Se fél, se egész további szavakra nincs szükség.

Kiegészítés az előzőhöz

Észrevettem, hogy a családtagjaimról szóló bejegyzések során más említett személyek pontatlan, sőt nem szerencsés megvilágításba kerülnek. Ez bizonyára sajátja a blognak, hogy épp valakire, vagy valamire fókuszál. Persze javíthatna a helyzeten, ha minden érintett szereplő kapna egy rövid, vagy épp részletes jellemzést. De akkor azt venném észre, hogy regényt írok, amihez garantáltan nem értek. Ráadásul mindeközben a blogformához sincs mindig elég erőm.

Most egyfajta kivételt teszek. A sógorom ugyanolyan értelemben kívülről érkezett a családunkba, mint annak idején anyu a 'matriarchátusba'. A jó értelemben visszafogott személyiségét kis családunkban mára mindenki szereti - az unokáimmal bezárólag. Tiszteljük a családban, gyakran a családunkért végzett sok munkáját, segítségét.

Húgom

Azt írtam az öcsémről, hogy vele kerültem a legszorosabb kapcsolatba. Ez tény. Picit féltem, hogy nehogy megbántsam ezzel a másik testvéremet, a húgomat. Vele a kapcsolatom teljesen másképp alakult a korkülönbség miatt. Arra is utaltam, hogy volt olyan szeptember, mikor a három testvér egyszerre volt 'elsős'. Ő kezdte az általános iskolát, öcsém a középiskolát, én az egyetemet. Azaz, addig éltünk egy családban, míg ő el nem ballagott az óvodából. Ő kisbaba volt, én kamasz. Nem áthidalható életszakaszok. Restelkedve leírom egy durva igazolását ennek. 

A téli szünetre hozott haza apu a szanatóriumból 1965-ben. Nagymama és az öcsém otthon voltak. Kérdeztem, hol van anyu? Átmentek nagyanyédékhoz (az anyu szüleihez). Hogyhogy átmentek? Hát ketten, a kis húgoddal. A tudatomban sem volt benne, hogy nekem van egy gyönyörű egyéves húgom... Bocsásd ezt meg nekem, húgom! Nem neked szólt, és nem is a testvéri szeretet hiánya a magyarázat.

Nemrég köszöntöttük őt 50. szülinapján. Előzetesen a család készitett egy rövid video összeállítást. A felvétel mozaikok egymástól függetlenül, egymástól földrajzilag is távol készültek. Közösen megnézve a szerkesztett filmet, mindjárt az elején kitört a családi a kacagás. Ugyanis úgy az öcsémnek, mint nekem az első érdemi emléke az volt a húgunkról hogy sokszor kikaptunk miatta, mert mindig kiesett a bölcsőből, babakocsiból, leesett az ágyról. Anno mi még azzal is tetéztük a bajt, hogy a legkülönbözőbb történeteket találtuk ki, hogyan okozta ő a balesetet. A 'kikapás' rész persze nem volt komoly, de az igaz, hogy bármelyikünkre is bízták a felügyeletét, egyikőnk se vette nagyon komolyan, se a kis-, se a nagy kamasz. Évtizedek múlva a felébredő lelkiismeret szólalhatott meg a bátyusokban. 

Aztán egyszercsak hivatalosak lettünk a hugica esküvőjére, majd megszülettek a fiúk. Mintegy 20 éve figyelem, milyen ösztönösen és mégis mennyire tudatosan építi a családját. Természetesen a férjével együtt, de szándékosan az előző megfogalmazást választottam. Azért is, mert a kapcsolatuk, a házasságuk elején el kellett fogadtatniuk magukat és felmenőiket(?) az anyósokkal-apósokkal mindkét ágon. (Ez az ő életük különös nehézsége volt, amely bizonyára ismét egy külön történet. A részleteket nem ismerem.) Én azt láttam, hogy a sógoromra a szüleim egy idő után harmadik fiúként tekintettek. Nem csökkentve ebben a folyamatban a sógorom érdemeit, az egészen biztos, hogy ez elsősorban a húgom érdeme. A panelben eltöltött rövid időszak után néhány évig együtt éltek a szüleimmel a régi családi házban. Később, mikor saját kertes házat vettek közösen tervezték, szervezték programjukat mamával, papával. Közben a húgom ugyanolyan szívóssággal és eredményességgel tette egyre otthonosabbá, szebbé a házukat, ahogy anyu összkomfortos lakássá alakította a paraszti házunkat egy generációval korábban.

Mára egyértelművé vált, hogy a család összetartó ereje a húgom lett. Apai nagyanyámnál matriarchátusról beszéltem. A mostani családi viszonyainkban, a mai szereposztásban ő a főszereplő.

Hit - orvosok - anya

Egy betegség lefolyásában mindig vannak könnyebb és nehezebb időszakok függetlenül annak súlyosságától, jellegétől. Az egyik nehezebb periódusom közben az idős bölcs rokonom mondta.

- Gyakrabban kellene olvasnod a saját írásodat, ami a Vigiliában jelent meg!

Arra utalt ezzel, hogy eltávolodtam a hitemtől, pontosabban annak az ott leírt erejétől. Igen, nem tudtam megőrizni a hitem erejének azt a szintjét. Nem könnyű, de élhető életet éltem, és elvesztettem a Mennyei Atya irgalmasságába, kegyelmébe vetett hitemet, ami csak a mindenek fölötti aktív bizalmon  alapulhat.

Említettem, hogy kiváló kezelő orvosaim mindegyikével olyan kapcsolatba kerültem, hogy a betegségemtől, annak állapotáról induló beszélgetéseink számomra nagyon megtisztelő módon nem egyszer az élet egyéb dimenzióiba való átruccanással folytatódtak. Remélni merem, hogy a félórás-órás beszélgetéseknek - gyakran a dolgozószobájukban - az ő számukra is volt hozadéka. Nevezetesen, hogy egy alapvetően racionálisan gondolkodó ember, aki érdeklődik, az emberi kultúra, filozófia, vallás iránt, hogyan kezeli, éli meg a betegségét. Így derült ki számomra, hogy mindannyian hívő, s ugyan különböző módon, de vallásukat gyakorló emberek. A sebész, a belgyógyász, az onkológus, a kardiológus, a radiológusok. A Teremtő jó kezekbe terelt.

Sirák 38    Orvos és betegség

„Fiam, ne késlekedj, hogyha megbetegszel,

imádkozz az Úrhoz, és meggyógyít téged.

Menekülj a bűntől, s legyen tiszta a kezed,

Tisztítsd meg a szíved minden gonoszságtól.

…

De hívd az orvost is, az Úr alkotta őt is,

Ő se hiányozzék, mert rá is szükség van.

Van, amikor az ő kezében van az egészség,

Mert hiszen ő is könyörög az Úrhoz,

Hogy munkája nyomán javulás álljon be,

S adjon gyógyulást az élet javára.”

A sok beszélgetés során, után értettem meg, hogy mekkora a felelősségük, mennyire keskenyek gyakran az ösvények, amin járni kénytelenek, s csak csodálni tudom, ésszel fel nem fogni, hogyan képesek naponta több tucat, emberi életeket alapvetően befolyásoló döntést hozni. "Mert hiszen ő is könyörög az Úrhoz," - s kap segítséget.

Mindannyian egyetértettünk abban, ahhoz, hogy én az utóbbi években továbbra is tudtam dolgozni (oktatni, kutatni), képes voltam sportolni, szórakozni, a családi, haveri körökben örömömet lelni két tényező járult hozzá. Az ő - az orvosok - kiváló szakmai, empatikus munkája, és az én hitem, élni akarásom. Hogy mennyire gyarló, gyenge ember vagyok, képes voltam ennek a hitnek a napi erősítét elhanyagolni. 

A hét elején meglátogattam anyut. Tologattam az időpontot, nem akartam, hogy bizonyos tények fájdalmat, traumát okozzanak neki. De nem is titkolhattam el előle dolgokat, nem csaphattam be a saját édesanyámat.

Nem roppant össze. Azt nem tudhatom, belül mit élt s él meg. De, megtapasztaltam, milyen a hit valójában. Milyen az, amikor egy emberben semmilyen kétség nincs, mert számára a "Jézusom, bízom benned" mondat mindent jelent. A Mennyei Atya irgalmasságában, kegyelmében olyan szinten hisz, hogy néhány perc alatt képes visszaadni a teljes biblia lényegét. Sok-sok prédikáció meggyőző ereje együtt se érhetne a nyomába. Mikor átölel - mert ő vigasztal engem a 82 éves asszony - folyamatosan mondja.

- Hidd el! Jézus szenvedése, az Irgalmas Mennyei Atya kegyelme a teljes igazság. Az, úgy van! Bárki, bármit írt és mondott. Ebben higgyél!

Nem mondja, hogy akkor meggyógyulok, hogy minden rendben lesz. Nem beszél túlvilágról. Csak azt kéri, higgyek, úgy, ahogy hittem. Mert ő is emlékszik azokra az időkre.

Kedd este óta sok minden könnyebb. Apró csodák történtek velem.

Öcsém

Egy hét híján 51 hónappal vagyok idősebb nála. Nem kegyerem a számmisztika, de a közös életünk a 'csordahajtó köz' 51. szám alatt zajlott. Mikor ő iskolába ment, én felsős lettem, mikor ő felsős, akkor mentem én gimibe, s mikor ő középiskolába ment, én akkor kezdtem el az egyetemet. (A húgunk meg az általános iskolát, de erről majd egy másik epizódban.) Ez a korkülönbség nem akkora, hogy ne tudtunk volna mindenfélét együtt is játszani, de elég nagy ahhoz, hogy én szinte minden esetben az eleve nyerő pozícióban lehettem. Ha mégsem, és a verbális érveim is elfogytak, akkor még mindig megmaradt a fizikai 'igazság' tétel. Csak remélni tudom, hogy jól emlékszem, ez utóbbi egyáltalán nem volt mindennapos. A bátyus szerepében bizonyára sokszor ellöktem, nyakon vágtam, odarúgtam, de nem püföltem, nem vertem meg soha. A játék hevében mások előtt adott nyaklevest mostanáig szégyellem.

Miért szeretett velem játszani az örök vesztes szerepében? Elsősorban azért, mert mindketten imádtunk játszani, versengeni. Mindig kitaláltunk - a koromból adódóan többnyire én - valami kis külön versenyt. Ki milyen messziről talál a szenes kosárba a labdával, vagy ki tudja megdobni a hógolyóval a kéményt? Rengeteget kártyáztunk, társasoztunk, de főleg sakkoztunk és fociztunk. Másrészt - és nem csak az alkalmi játékokban -, nem ritkán nyert is ellenem. Nem szeretném misztifikálni a dolgot, de az a koncentráció, kitartás, ami az ő győzelméhez kellett egész életére megkeményítette őt. Az apró sikerélmények pedig megismertették vele a siker ízét és annak az árát is. Harmadrészt tudhatta, hogy 'csak úgy' én nem engedem nyerni, viszont nem is csapom be, nem csalom el a vesztes partit.

Nem úgy, mint amikor napról-napra kijátszottam őt a közös éjszakai alvásaink során. Egy ágyban aludtunk a felnőttektől külön szobában. Én nagyon félős fiúcska voltam. Megvártam, amíg elalszik, és akkor gyorsan, ügyesen belülre, a fal mellé húzódtam. Az ő kis teste védelmezett engem. Reggel könnyű volt visszamásznom, mert ő nagyon lassan ébredt, hosszú percekig tudott bambulva ülni az ágy szélén...

Az összes családtagomat tekintve is ő került hozzám a legközelebb. Egyetemista koromban a tárcámban hordtam a fényképét, s büszkén mutogattam, majdhogynem az ő fotójával csajoztam. Sötét göndör hajú, fekete szemű jó képű legény volt!

Nem titkolom, abban, hogy néhány bejegyzés után még mindig folytatom a blog építést az ő levelének kulcsszerepe van. "Nagyon jó olvasni, ahogy megidézed a régi éveket. ...ez az én történetem is. A nem családdal kapcsolatos írásokat tekintve ismét csak kiderült: mintha ez énrólam (is) szólna." Akik nem állnak ennyire közel hozzám, valami hasonlót legfeljebb egy-két bejegyzés részlet esetén érezhetnek. De, már akkor is érdemes próbálkoznom.

Hogyan folytatódott ez a nagyon intenzív, mély, őszinte testvéri kapcsolat? Mindketten éltük a saját életünket, építettük szakmai pályánkat, és a kis családjaink kötöttek le bennünket elsősorban. Az öcsém vegyész mérnöki diplomát szerzett az ország legjobb egyetemén, ahol már 1980-ban odafigyeltek arra, hogy egy számítástechnikai szakirány tovább növeli a végzettjeik diplomájának értékét. Az öcsém esetében ez tökéletesen működött. Az adott terület kiváló programozója, rendszerfejlesztője lett.

Én vágytam a gyakoribb találkozásokra, a közös családi programokra, üdülésekre, de megértettem, ő másként érzi jól magát. Látva most, hogy én képes vagyok időnként még túl személyes formában is megnyílni, megtisztelt azzal, hogy elmondta, ő mit s miért úgy élt meg az elmúlt 40 évben. Nem idézem - ahhoz jogom se lenne -, de a megfogalmazásai pontosak, és én magam is ilyennek láttam, látom. Ő egy eléggé befelé forduló ember. Igénye az önmegmutatásra annál is kisebb, mint ami egészséges lenne. Teljes jelentésével magára érvényesnek és jellemzőnek tartja, hogy minden ember többé-kevésbé "egyedül" éli le az életét. Ez nem panasz, és főleg nem szemrehányás részéről senkivel szemben sem. 

A kapcsolatunk - és a kapcsolata a család más tagjaival - egy önzetlen, szeretet teljes, segítőkész, csak jó indulatot tartalmazó kapcsolat, kevés találkozással, beszélgetéssel. Bármikor számíthatunk egymásra. Nálunk is lezajlottak annak idején a nagy építkezések, minőségi cserék stb. Súlyos milliókkal segítettük az épp rászorulót. Az esetek többségében még egy feljegyzést se készítettünk a 'tranzakciókról'.

Édesapámék családjában még volt egy fiú testvér, 2-3 évvel volt fiatalabb apunál. Nyolc éves korában elvitte a szamárköhögés. Az öcsémnek a család ugyanazt a nevet adta, felvállalva ezzel azt a majdnem örökös rettegést, hogy nálunk, mikor üt be a baj? Emlékszem rá, hiszen már elmúltam 12 éves, mit éltünk meg, mikor az öcsém a 8. születésnapja előtt nem sokkal megfázott és köhögni kezdett. De, a Teremtő őt meghagyta nekem, nekünk. Köszönöm!

Az orvos

Otthonomban pihenek, várom, hogy a lányom hozzon valami finom ebédet a menzáról - már eleve ellentmondás -, hallom csengetnek. A kiváló orvosaim egyike volt az. Meglepődtem, soha nem járt nálunk korábban. Indulóban a repülőtérre - épp Helsinkibe megy egy konferenciára - elugrott hozzám az ambuláns lappal és egy recepttel. Tegnap telefonon megbeszéltük, ott hagyja egy borítékban a nevemre megcímezve a klinika portáján, de most látta az indulásuk előtt, hogy nem mentem érte. Mindketten tudjuk, nem volt sürgős, most ebéd után terveztem, hogy érte sétálok. Nem tud becsapni, ahhoz már túl közel kerültünk egymáshoz. Nem, ő 'csak' látni akart mielőtt elmegy, hogy milyen állapotban vagyok!

Semmit nem teszek hozzá a fenti történésekhez. Mindenki ismeri a magyar egészségügy helyzetét, és mindenki átélte már a külföldi utazás előtti 'nyugodt' perceket. A tanár úrról viszont azt tudni kell, hogy a területén nemzetközileg ismert és elismert tudású gyógyító, kutató orvos. (Hányszor láttam leírva a hasonló tartalmú mondatot, hányszor hallottam bírálók, hozzászólók szájából, miközben minden szereplő tudta, az elvárt tudomány-metriai adatokon kívül az emberről és a teljesítményéről vajmi keveset tudunk.) A kivívott elismerés birtokában megtehetné, hogy csak külföldi betegeket, illetve csak külföldön gyógyít. Teszi ezt is. De továbbra is ellátja a szakrendelést, az ambuláns rendelést. Privilegizált pácienseként várakozva 'szemtanúja' voltam, mikor 40 percig vizsgálta az épp soron lévő beteget. 

A kiváló orvosok között az egyik legkiválóbb. Azért az, mert a szaktudása mellett széles látókörű - hívő - ember.

Téesz világ

Az erőszakos téeszesítés után a 60-as évek elején minden családi összejövetel arról szólt, ki mennyire meri, ki milyen változatosan tudja szidni a rokonok közül a 'téeszcsét'. (Amit akkor nem tudhattam, hogy '56 közelsége, a padlássöprések megélt emléke, a Hortobágyra kitelepítettektől mérhető mindössze 20-30 kilométernyi távolság azért határt szabott az indulatoknak.) A téli disznóölések, névnapok szolgáltatták az alkalmat, az elfogyasztott alkohol mennyisége, és az egyéni vérmérséklet határozta meg, ki mennyire volt hangos.  A 8-12 éves fiúcska értelmi képessége és érzelmi szintje már elég volt ahhoz, kiigazodjak a megnyilvánulások között. 

Annak több szava volt a társaságban, akitől több hold földet, több lovat, szekeret vettek el. És jobbat, mert nem mindegy, hol volt az a bizonyos föld, ki milyen jószágokat vitt be a téeszbe. Ők eleinte meg is siratták a 'birtok' elvételét. Nagy különbségek nem igen lehettek, mert ezen a ponton nem nagyon vesztek össze a borozgatók. A rokonaim mindannyian a törpebirtokosok, azaz a szegény paraszt kategóriába tartoztak. (Fogalmam sincs róla, hogy a háborút megelőzően melyik rokonomnak mekkora földbirtoka volt, és arról se hogyan alakultak ezek a viszonyok a földosztás során.) 

Néhány év alatt egyre inkább megjelentek azok a vélemények, amelyek már azt fogalmazták meg, hogy - Igaz, elvették 'ezek' a földemet, lovamat, szekeremet, de nézzük már meg, hol is tartunk! A propaganda filmek 'miénk' érzését azért soha nem hallottam senkitől. Nem dicsőíteni fogom a több szempontból hibás erőszakos téeszesítést. Az emberi, politikai, erkölcsi, szakmai hibákkal többnyire tisztában vagyok. De, az érdekes, hogyan élte ezt meg a nagy családom. 

A böszörményi parasztság a nagyon szerencsések közé tartozott abban az időben. A böszörményi földek nagyobbik hányada olyan jó zsíros termőföld - mind a mai napig az -, hogy ha csak a kialakított téeszek vezetői nagyon el nem cseszték a dolgokat, akkor a tagságnak  és azok családtagjainak jó megélhetést tudtak biztosítani. (Többször is elcseszhették, mert emlékszem, szűntek meg nálunk is téeszek.) De az én rokonságom a Piros Csillagban - Vörös Csillag MGTSz - kimaradt ezekből a szakmai hibákból. Olyannyira, hogy én azt már az újságokból is tudhattam, a böszörményi téeszek az ország legjobb téeszei ilyen-olyan terméseredmények alapján. (Pedig nem tartoztak a kirakat téeszek és állami gazdaságok közé.) 

Visszatérve a családi összejövetelhez. A sokadik pohár bor után a fiatal traktoros unokatestvérem, direkt zrikálni kezdte az apját. - Tudja édesapám hány centi mélyen szántok én? Húsz lovával se tudta volna megmozdítani azt az ekesort! Na, és látott maga valaha akkora kukorica csöveket, amilyeneket legurítottam a platóról a kertje végében? A bátyja még messzebre ment. Édesapám, én emlékszem, mennyit idegeskedett az időjárás miatt, a belvíz miatt, a vetőmag miatt, hogy oda a termés. Tudja, mi most legfeljebb azért izgulunk, hogy rá tudjunk menni a földre, el tudjuk végezni a szántást, boronálást, vetést, aratást. Hogy kapjuk meg a munkaegységet. Ilyenkor télen, még azért se. A többiért izguljanak 'azok'!

A réti üzemegységben volt két bivaly. Mikor édesapám bemutatta az istállókat, a rengeteg lovat, tehént, disznót, akkor megmutatta azokat is. Soha nem láttam, hogy azokkal valamit szállítottak, vontattak volna. Indokolatlannak is láttam volna, hiszen lovas, de akár tehenes szekérrel sokkal gyorsabban lehetett mozogni a majorban, nem beszélve a traktorokról, teherautókról. Kérdeztem is aput, hogy miért tartják őket? Majd egyszer meglátod, mondta sejtelmesen. Egyre jobban izgatott a dolog, mert azt is észrevettem, hogy nagy becsben tartják őket, még külön gondozójuk is volt. 

Nagyon nagy nyári zápor, zivatar volt azon a délutánon, és a lovas szekerek közül jó néhányan, sőt a traktorok egy része is kint rekedt a földeken. Ugyan mindegyik igyekezett elérni legalább a dülő utakat, de sokukat megfogta a réti fekete föld. 

A jelenséget ismertem kis gyerek koromból, amikor is nagyobb unokatestvéreim azzal játszottak, hogy nem szóltak, vegyem le a cipőt, csizmát egy hasonló nyári esőzéskor. Aztán már csak azt tapasztaltam, hogy a lábbeli már nem az enyém, az hozzáragadt a fekete földhöz. Annyi lehetőségem maradt, hogy kifűztem őket, kiléptem belőlük, és mezítláb futottam a nagyok után, azok nagy kacagása közben. 

Nos, hasonló módon jártak a járművek. Pontosabban rosszabbul, mert ahogy még láttak esélyt előre haladni, addig próbálkoztak, de csak mélyebbre ásták magukat. Ekkor jött el a bivalyok ideje. Mikor már kicsit szikkadt a talaj, szép sorjában befogták őket a lovak helyére, és ők könnyedén kimozdították a rakománnyal teli szekereket. (Ennyire azért nem volt egyszerű, mert a bivalyoknak néha nem volt kedve a 'mentéshez', megálltak, és egy centit se mozdultak. Ilyenkor egyedül az segített, ha a gondozók sikeresen ápolták a lelküket.) Ezt még értettem, elfogadtam. Rendben a bivaly lassabb, de jóval erősebb, mint a ló. Azt már nehezebben, de tudomásul vettem, hogy a traktor addig pörgette a kerekeit, míg azok szó szerint félig eltűntek a marasztaló sárban-agyagban. Ez esetekben a bivalyok először kimentették a traktort, majd a rakományát, néha már traktori rásegítéssel. Amin viszont csak kacagni tudtam, amikor a bivalyok a 'körmös' traktorokat mentették. Ezek kb. 10 cm. tüskékkel ellátott vaskerekű traktorok voltak. Kifejezetten olyan terepre tervezték, ahol a gumikerékkel nem lehet közlekedni. Mikor aztán ezek is beásták magukat, jöttek a megmentő bivalyok.

Nem fáradtak el, kérdeztem? Biztosan, de most pihennek akár egy évig is.

Anka

Holnap újra láthatom és magamhoz ölelhetem a lányom! Jön, mert megértette, hogy hívom.
Ebben az öröm által felfokozott állapotomban nem tudok írni senkiről és semmiről.
Ugye ezt megérti mindenki?

Fejreesés - következményekkel

Késő őszi csúnya esős idő volt. Az egyetemi kispályás foci bajnokság a finiséhez közeledett. Aznap - talán kedd, vagy szerda volt - kellett volna lejátszani az egyik csoport rangadót, vagy már az elődöntőt(?). A legjobb salak pálya is alkalmatlan volt a játékra, csak dagonyázni lehetett rajta. Átvonultunk az egyik bitumen pályára. Nem örültem neki. A rengeteg kisebb-nagyobb sérülés után már nem szívesen játszottam ennyire kemény pályákon. A többség így volt ezzel.

Előző szombaton volt a Gólya bál, ahova elhívtam az egyik bölcsész lányt, akivel már vagy ezerszer összemosolyogtunk a nagy olvasóteremben és a koliban is. Ő 'városi' volt - utóbb kiderült albérletben lakott -, de bejárt az évfolyamtársaihoz. A meghívás egy cetlin történt és név nélkül, azzal az 'ideológiával', hogy ha tudja, ki hívja, és ez tetszik neki, akkor úgyis eljön, ha meg nem, akkor volt egy próbálkozás. Ó, mi gyáva férfiak! Én is azt a tipikus szerepet játszottam el, nehogy csalódnom kelljen, nehogy visszautasítsanak. A bálba már kedvem sem volt elmenni. Egyrészt, zavart a meghívásnak ez az idétlen módja. Másrészt, valóban nem ismertem, soha egy szót se váltottunk. Harmadrészt, már előre menekültem, mint a férfiak mindig, hogy akkor nekem most lesz egy barátnőm mindenféle kötöttségekkel? Viszonylag korán érkeztem a bálba, viszont nagyon rövid ideig maradtam. Szinte rohanva néztem át néhányszor a terepet, a tánc parkettet, a megterített asztaloknál ülők tömegét, de őt nem láttam.Aztán, mikor láttam egy lányt, akivel néha együtt mutatkoztak, de most annál a társaságnál sem láttam őt, meghoztam a döntést. Nem fogadta el a meghívást, nem jött el. Kicsit bosszús voltam, de inkább felszabadult, hogy ezt a szerencsétlenül indított ismerkedést nem kell folytatnom.
Viszont hétfőn várt rám, és megállított a menzára menet. - Ne haragudj, hogy nem mentem el a bálba, és hogy nem is jeleztem vissza! El akartam menni, de aztán ... - s belebonyolódott valamiféle ruha-cipő-frizura történetbe. Ez utóbbi követhetetlensége egy hangyányit se csökkentette azt a pozitív élményemet, hogy ez a lány őszintén mondja, amit mond. A hiúságomat legyezgető büszkeségem meg csak nőtt közben, hogy ő el akart jönni, velem akart lenni a bálban. - Rendben, akkor ezt valamelyik este megbeszélhetjük - mondtam, és megegyeztünk egy randi időpontban és helyszínben.

A focimeccs első perceiben szinte helyből felugrottam elfejelni egy magas labdát. Az ellenfél játékosa is ugrott, de ő távolabbról indulva lendületből érkezett, a látókörömön kívülről. Elsodort, és én hanyatt estem. Mindenki utólagos emlékezete szerint először a tarkóm, valahol a fejbúbom környékén érte el a bitument, majd az egész testem oda csapódott. Sem a játékosok sem a nézők nem tudták pontosan elmondani a következő percek történéseit. A döbbenet, az ijedtség, a félelem, a kíváncsiság - kinél melyik - mindig torzított valamit. Én két dologra emlékszem. Rángatózott a testem, vonaglottak a lábaim. Állítólag mindezt a test középpontom körül körbe-körbe haladva a csináltam. A másik, hallottam magam távolról hörögni, és habzott a szám. A 'mesélők' szerint percekig mozdulatlan, eszméletlen voltam, aztán irgalmatlan hangerővel elkezdtem üvölteni. A pálya a klinika telepen volt, így hamar odaért a mentő. Gondolom, azonnal kaptam fájdalomcsillapító, nyugtató injekciókat, majd később elvégezték az ilyenkor szükséges vizsgálatokat. Semmi törést, bevérzést nem találtak.Az orvosok nem akarták elhinni a kísérőim által elmondott történetet. - Egy-két óráig még megfigyeljük, aztán hazamehet, volt a hivatalos orvosi vélemény.
Tisztuló tudatomat már a pályán, később a mentőben, de főleg a kórteremben is az gyötörte, hogy nekem ma még fontos teendőm van. De nem jutott eszembe, mi az. Gondoltam, csak megzakkanhattam egy kicsit, de fájón idegesítő volt, hogy fogalmam nem volt róla, mit kell, kellene még ma elintéznem.
Talán a jó hír hatására - miszerint nem kell bent éjszakáznom - világosodott meg bennem, hogy mi is az a fontos dolog. Akkor estére volt megbeszélve az a bizonyos randevú! Megkértem az egyik haveromat, hogy rohanjon már oda, és mentsen ki engem. Értetlenkedett, hogy majd tisztázzátok egymás között, világos, hogy nem kamuzol stb. De ragaszkodtam hozzá, hogy ő ne várjon rám fölöslegesen.

Az orvosok kötelező pihenést, fekvést írtak elő. A nap történésein merengtem, mikor kopogtattak, és bejött ő. Leült az ágyam szélére, és onnantól évtizedeken át együtt próbáltuk megérteni a véletlen, a szerencse, a megérzés szerepét életünkben. Akkor nem mondtam neki, de újabb jelét láttam annak, hogy engem az Istenek a tenyerükön hordanak. És nemcsak azért, mert azt az ütközést, amely tragédiához is vezethetett volna, én minden karcolás nélkül megúsztam.
Tudtam, 'elvesztem'. Ő lett a feleségem, Ő nevelte fel a két nagyszerű gyerekünket. Közel 30 csodálatos évet éltünk együtt.

Nagyanyám - az I. Világháborús hősi halott felesége

Anyai nagyanyámmal azt játszotta el a Sors, hogy az esküvőjén a pap előtt a hősi halottak tábláján szereplő egyik hús-vér embernek esküdött örök hűséget. Milyen gondolatok járhattak a fejében?...
Főleg, hogy ő a görög-, a párja római katolikus felekezethez tartozott.
Az ő életükről keveset tudok, pedig a szemben lévő zugban laktak, alig több, mint 200 méternyire tőlünk. Ritkán jártam hozzájuk - akartam írni, de ez így nem igaz. Anyu gyakran ugrasztott: - Menj már át nagyanyádhoz, hozzál vagy 3 tojást (egy bögre tejfelt...)! - Kérjél tőle egy fej karalábét és hozd el a zöldborsót - már biztosan kifosztotta! Nálunk is megtermett minden, de főleg zöldség, gyümölcs náluk mindig volt. Igen, még télen is a pincében, a kamrában homokba ágyazva.. Nekik ugyanis egy óriási hátsó kertjük volt, ahol mindenféle konyhai - és szántóföldi - növény megtermett. A mérethez annyit, hogy ott nem felástak egy-két kisebb parcellát hanem tavasszal és ősszel is szántottak, boronáztak stb. (Ezt sem tudom, mikor s hogyan jutottak ahhoz a szántóföldnyi kerthez?) Azt viszont tudom, hogy abban szorgoskodni csak nagyanyámat láttam.
A szokásos gyerek lustaság mellett nem szerettem odamenni, mert mindig le kellett győznöm a körülöttem ugráló és ugató kutyájuktól való félelmemet. Holott a kutya jól ismert, legfeljebb játszani akart velem. Mikor a kertkaputól megérkeztem a házhoz, ott szinte mindig csak nagyapámat találtam, cigarettázott, vagy csak szemlélődött a gangon. Miután elmondtam, mi járatban vagyok, a következő beszélgetés zajlott le.
- Hallod Hé!?  - Mit mond Kend, hallatszott a hátsó kertből? - A kis unokám jött egy pár tojásért. (Gyakrabban a nevemen szólított, de ezt is mondogatta, pedig én voltam a legnagyobb unokája.) Aztán hosszú percek teltek el, mire nagyanyám előkerült a kert mélyéről. Megsimogatta a fejem, majd együtt elsétáltunk a kamrába, a szakajtóból kivette a tojásokat, és gondosan bekötötte egy konyharuhába. - Óvatos légy velük! Mit süt anyád? Többnyire nem tudtam, de néhány óra múlva mindig megadtam a választ, amikor kóstolót vittem a frissen kisült kalácsból, tésztából.
A fentebb használt határozó azért ugorhatott be, mert ritkán beszélgettem velük. A leírt alkalmakkor szinte semennyit, ha meg olvasni mentem át hozzájuk a Szabad Földet, vagy a Kincses Kalendáriumot, akkor még kevesebbet.
Visszatérve a nagyszülők párbeszédéhez. Nagyapám is biztosan tudta, hogy hol vannak a tojások, hiszen egy idő után már én is tudtam. De, a kapcsolatuk szelleme, a köztük kialakult munkamegosztás szerint jártak el. Akkor ezt én kicsit furcsállottam, de merem mondani már akkor is azt éreztem, ez így jól van. Most pedig teljesen helyénvalónak találom.

Öt gyereket szült és nevelt fel. Az egyik fiú korán elhagyta őket. Az egész család nem tudta ezt kiheverni. A testvérek közül hárman még mindig élnek.
Ugyanabból  a parasztvilágból jött ő is, mint az apai ágon megismert rokonaim. Tőle mégis ízesebb beszédet, érdekes kifejezéseket hallottam. - 'Használjátok', mondta mikor a húsvéti locsoláskor a sonkát, vagy a sárga túrót kínálta.

Nagyapám halála az ő halálát is jelentette. Néhány hónappal később követte őt. Mindannyian tudtuk, ez így lesz.

Zene - H.B.

Néhány napja írtam arról, hogyan reagálok egyes dalokra, zenei és előadó művészeti alkotásokra. Akkor csak a személyes jellegéről akartam beszámolni, de már akkor eldöntöttem, hogy ehhez is illesztek egy 'kivonatot'.

A misztikus intuíció minden élő emberben él, akármilyen kába, álmos, alvajáró, lefokozott, reflexív, individuális legyen. A misztikus intuíció az embernek az a legmagasabb szellemi képessége, amelyet az egyéni élet nem homályosíthat el, s éppen ezért ezzel a képességgel s ezzel a tehetséggel önmaga fölé tud lépni, az individuális Ént át tudja törni és a nyílt létet el tudja érni. 

A szón túláradó önkívületnek jele a muzsika. Tudjuk, hogy az őskori vallásokban, Kínában, Indiában, Iránban, Egyiptomban, Görögországban, Júdeában a muzsikának, az éneknek, a kardalnak milyen szerepe volt. Az intenzív érzékenység a zenében és a zenével és a zene által nyilatkozott meg.

A misztikus intuíció az a képesség, amely az emberi lelket az életből kiragadja és a létbe átemeli. Ez az eksztázis, az álom vagy a mámor, a jóslat vagy a prófécia, a vízió vagy az önkívület, az ihlet vagy az elragadtatás. A valóságok ősképeinek körében a lélek szemét megnyitja. Ez történik a magányos meditációban, az ihlet pillanataiban, a mámor idején, a halál órájában, a szerelmi ölelés pillanatában, és amikor zene szól – amikor az emberi lélek intenzíven érzékennyé válik. A misztikus intuíció nem értelmi képesség. Azok az erők, amelyek a meditációban stb. megnyilvánulnak az egyéniségfölötti, egyetemesen létszerű, természetfölötti erők. Ezért lát az ember ihletben, mámorban, önkívületben, elragadtatásban nem absztrakt fogalmakat, hanem egzakt jelképeket. Az eksztázisban az emberiség és a világ egysége közvetlen realitás. A misztikus intuíció a tények világából kiragad, az időből kiemel.

Anyu

Nagymama halála után egy-két évvel Anyu elment dolgozni. Talán sikerült érzékeltetnem, hogy egészen addig semmit nem dolgozott... Papíron 'htb' - háztartásbeli - volt az ő bélyege több százezer kortársával együtt. Valaki ezt is jól kitalálta! Nem háziasszony, nem házvezetőnő, nem sütő-, főző asszony, nem gyermek- és állatgondozó, de hogy 'örüljünk', nem is takarítónő, nem is cseléd. Pedig mindez egyszerre s az anyai, feleség szerepekről még nem is beszéltünk. Egyszerűen 'htb', ami nyugdíjra nem jogosított. Logikus, nyugdíj csak munka után jár!
Szóval, munkába állt, hogy saját jogon majdan nyugdíj-jogosult lehessen. Akkor még apu is téesz alkalmazott volt. Így aztán anyu úgy dolgozott két műszakban, hogy továbbra is megfőzte a mindennapi friss ételt, 2-3 naponta sütött valami finom kalácsot, mosott, takarított. A ház körüli munkákat, a jószágok ellátását ketten végezték. Akkor én már kezdő diplomásként kívülről szemléltem ezt a történetet. De, akkor is és most is úgy gondolom, a majdani nyugdíjra vonatkozó anyagi megfontolás mellett anyut a tenni akarás, a munka szeretete vezérelte. Az otthoni 'htb'-s feladatai csökkentek. Nagymama elhagyott bennünket, a két nagy fiú kirepült, a kicsi lány már nagy iskolás lett, a jószágok száma is megcsappant, a házon sem terveztek semmi nagyobb átalakítást. Aztán mikor apu nyugdíjas lett, az otthoni teendők tovább karcsúsodtak.
Vagy így volt, vagy sem elmúlt 40 éves, mikor kiváltotta munkakönyvet. Akkor, mikor többet pihenhetett volna, kézimunkázhatott, olvashatott volna.

Mikor apu meghalt, már a temetés előtt az első személyes találkozásunkkor elmondta, hogy ő nem szeretne tovább abban a házban - a szülői házunkban - lakni. Megdöbbentem. Egyrészt tudtam, hogy pl. mennyire fontos neki a veteményes kert, ahonnan mindig lehet friss paradicsomot paprikát, répát, karalábét leszedni a finom ételeihez. És fontos volt az ottani 'szöszmötölés', a dudvák kihúzása, a növények karózása stb. Vagy mennyire fontos volt neki, hogy legyen friss tojás, időre legyen rántani való csirke. A kertes ház sok más előnyéről most nem beszélek. Soha nem mennék 'bérházba'! - hallhattuk tőle ezerszer. Azt láttam, nem a halál okozta trauma vette el az eszét. és hogy mennyire elszánt. Mondtam, jól van anyu, megoldjuk, alszunk rá néhányat, addigra hátha már ötleteink is lesznek. Próbáltam megérteni a helyzetét, a gondolkodásmódját, de ez csak napokkal, igazából évekkel később sikerült. Valami konfliktusa támadt a szomszédokkal, megbántották aput, vagy őt? E miatt nem hagyná ott azt az otthonát, ahol közel 50 évig lakott. A testvéreim még jobban megdöbbentek. Különösen a húgom - teljesen érthetően -, akinek a családjával évekig egy fedél alatt laktak, amikor a pici gyerekek nem bírták a panelt. (Erről a szülői önfeláldozásról nem is tettem mindeddig említést.) Ők később is - bár már saját családi házuk lett - naponta megfordultak a szülői házunkban. Majd beszélünk vele. Nem gondolja ő azt komolyan! Ha mégis, találunk valami kisebb portát a közelben. - mondogattuk. Aztán nekem anyu elmondta, egy jó állapotban lévő kis társasházi lakásba szeretne menni. A családi házunkat ő nagyon szereti, de annyit gürcölt benne, érte, annyit dolgozott a házban, a kertekben, hogy ő azt tovább egyedül nem tudja ellátni.
- Nem is akarom. Apukáért még sok mindent megcsináltam, sokszor vele együtt, de a többségét akkor is egyedül. Magamért semmit nem akarok ebben a házban dolgozni!
Ezt megértettem, és a testvéreimmel együtt elfogadtuk. Azt, hogy ebben a döntésében mekkora bölcsesség, mennyi (élet)erő, életismeret volt ma is csak csodálni tudom.
A Sors kegyes volt hozzá, mert egy igényesen felújított, jó elrendezésű lakást találtunk szinte heteken belül. Mikor később azt láttam és látom, hogy a 2 szobás jó beosztású lakásban mindig minden a helyén van, hogy anyu jól érzi ott magát, mert uralja ezt a méretű új otthonát, akkor még jobban értem őt.
Már 15 éve alakítgatja új birodalmát, amelynek otthonosságából, melegségéből töltekezni, erőt meríteni tudunk - érzik ezt, mondják ezt az unokái is.

Adatok és tények

Nézem a blog statisztikáját. Oldalmegjelenítések száma ma 114. Szigorú statisztikai megközelítéssel is szignifikáns növekedés az elmúlt időszakhoz képest. Persze fogalmam sincs róla, mit jelent.
Talán örülnék, ha egyre többen olvasnák a bejegyzéseimet - egyszerű hiúság. De, nem ezért írok. Feltehettem volna a címet a közösségi oldalakra, vagy írhattam volna körleveleket a különböző levelezési listáimon. Családtagjaimat, barátaimat és egy-két volt kollégát értesítettem, mibe is vágtam a fejszémet. Tudtam előre, hogy túl személyes bejegyzések is lesznek, az meg nem tartozik a nagyvilágra - így gondolkodtam.
Visszatérve, lehetséges, hogy egyetlen olvasóm bötézik, megnyitja, olvas valamit, bezárja, újra megnyitja stb.
Az USA-ban, Romániában és Indonéziában is olvasnak. Mindenkire kíváncsi lennék, de az utóbbira különösen! Szabad, lehet megjegyzéseket írni. A nekem nem tetszőket úgy se jelenítem meg...

(A következő kicsit alpári, tessenek elnézni!)

Ezen technikai örömöket azért is osztottam meg az olvasókkal, mert az utóbbi napokban, hetekben ezen kívül csak negatív élményeim vannak. Az utóbbi években kedvelem a 'nagydolog' közben az újságokat böngészgetni. (Lehetséges, hogy a klasszikus vicc tartott vissza sokáig? Nevezetesen, Mása néni Pravdával a hóna alatt a kert végébe tart. ...ni megy, mert olvasni nem tud.)
De, mikor ugyanazon a napon ezt a 'szertartást' már tucatjára van lehetőségem átélni és közben elátkozom az egész gyógyszeripart, megutálom az egész nyomtatott sajtót is.
A múltkor az egyik gyógyszer ilyen-olyan mellékhatásairól beszélgettem az egyik legkiválóbb orvosommal. Pontosabban én nyavalyogtam, hogy de hát így, meg úgy... Mire ő. - Azt a gyógyszert, aminek nincsenek komoly mellékhatásai, ne is szedd! Mert annak hatása sincs!

Zene

Régen, mikor még folyó mondatokban írtuk az önéletrajzainkat - ma hol ilyen, hol olyan sablon szerint 'cv'-zünk -, komoly teret szenteltem annak, mennyire fontos az életemben a zene és a tánc. Erről majd írok bővebben.
Most csak annyit jegyzek meg, hogy az utóbbi időben a rám igazán ható dalok esetében elkezdek sírni, sőt zokogni. A zene ereje, szépsége ezt teszi velem.

Néhány hete ezt
https://www.youtube.com/watch?v=f7qwrFMl4KE,

tegnap pedig ezt nem úsztam meg száraz szemmel. (Reklám és utólagos kommentek nélkül.)

http://tv2.hu/rising_star/167962_czibi_norbert_homok_a_szelben.html

Valahogy ekkor vagyok a legközelebb az Universumhoz, a Teremtőhöz.
Az igazán nagy művészek - költők írók, festők, de különösen a zenészek - mindig is gyanúsak voltak nekem.

Kis laza

A blog világgal azért ismerkedtem meg, mert a gyerekeim életéről az általuk írt blogokból tudtam meg a legtöbbet. Az e-mail-ekre nem mindig válaszoltak. Ha igen, akkor olvashattam a semmitmondó, jól vagyunk, remélem ti is stb. mondatokat. Szerencsére a menyem termékeny blogszerzőként kiírta magából a mindennapi örömeit, bánatait, nehézségeit, és így nagyon emberközeli beszámolókhoz juthattam a fiamról és az imádott unokákról külföldi tartózkodásaik alatt is.
Legutóbbi bejegyzésében beszámol arról, hogy az ő szórakozott férje elfelejtette, melyikőjük az adott este a gyerekfelelős.
Hát, igen, az alma nem esik messze a fájától. A drága férjét annak apukája is ott hagyta az iskolában. Már csak a portás bácsival ketten voltak az egész épületben. Jól elteáztak a portás fülkében, amit a fiam nagy élményként évekig emlegetett.
Azt kevésbé élte meg pozitív élményként, hogy a frissen leesett hóban a kocsitól a házunk felé sétálva leüvöltöttem a fejét, hogy miért vontatja magát, miért nem tud rendesen jönni velem, és mit nyavajog. Majd észrevettem, hogy az egyik csizmája leesett a kocsiban - a kapkodásban az oviban nyilván nem is húztam fel rá rendesen -, és bicegve, egyik lábon csizma, a másikon zokni vonszoltam a hóban.
A legszégyenteljesebb - akkor nagyon mókásnak találtuk - történet akkor esett meg velem, amikor az egyik kollégával mentünk a gyerekekért az oviba. Ő a fiáért, én a lányomért. Az egyik 'focinapon' kicsit jobban elhúzódott a focit követő sörözés, beszélgetés, de nyugtatgattuk egymást, hogy közel vagyunk, 5 perc alatt odaérünk. A sörrel pótolni kellett a folyadék veszteséget, a világmegváltó eszmecsere meg mindennél többet ért. Ez utóbbit ma is így gondolom. (A tapasztaltabb kollégák egy idő után rendszeresen felvetették, kell-e nekünk focizni? Kezdhetnénk mindjárt a sörözéssel. De, a többség komoly 'sportember' volt.) Mire félig futva odaértünk az oviba, már csak 1-2 perc volt hátra 6 óráig. A rendes szülők általában már 4 után mentek a gyerekekért, de 5-re szinte teljesen kiürült az intézmény. Egyetlen egy dadus nagy kulcscsomóval állt a kapuban, a két gyerek viszont rohangált egyik játékszerről a másikra. Övék volt az egész udvar, az összes hinta, csúszda stb. Sűrű bocsánatkérések közepette indultunk volna haza, de a két apukánál szinte egyszerre derült ki, hogy a 2-3 korsó sör némi mozgás után utat követel magának. - Tessék szíves lenni kinyitni az épületet, nekünk WC-re kell mennünk! Soha nem fogom elfelejteni a dadus elképedt arcát. Mintegy órányit egyedül vigyázott a gyerekeinkre, s most... Pedig tényleg nem pisilhettünk előtte és a gyerekek előtt az udvar sarkában.

Anyu

Apu - mint a legkisebb testvér - 32 éves korában vette feleségül anyut, aki akkor töltötte be a 19. évét. Gyerekként én azt láttam a családban, hogy az idősebb unokatestvéreimmel bezárólag anyun kívül minden asszony öregasszony. Többnyire sötét ruhát hordtak és fejkendőt viseltek. A legfiatalabb sógornője is közel 20 évvel volt idősebb nála. A korábban említett nem támogató magatartást a nénémék, ángyomék részéről nem mindig rossz szándék szülte, inkább generációs probléma volt - mondanánk ma. Mindenki irigyelte a fiatal, csinos, másként gondolkozó, vidám 'idegent'. Igen, annak érezhette magát, mert nem volt, nem lehetett egyetlen egy titkos bizalmasa, támogatója, barátnője. Ezt a helyzetet, ezt a nehézséget is megoldotta. Nem tudott mást tenni, rengeteget dolgozott. Édesapám távollétében egyedül látta el az állatokat - sokáig még teheneink is voltak -, rendben tartotta a veteményes kertet, a hátsó kertet. A 'házban' mindig rend és tisztaság volt. Nálunk soha nem lehetett bevetetlen ágy, fel nem sepert majd később fel nem mosott padlózat, kövezet, mosatlan edény. Mindezek mellett sütött, főzött, mosott - tudjuk mindenféle konyhai gépek, mosógép nélkül. Hetente egyszer kenyeret is sütött, és legalább kétszer ettünk friss sült tésztát. Úgy sejtem mindezt látva kezdett mellé állni nagyanyám. Már kevésbé kritizálta, inkább tanácsaival segítette. Apu nagy megelégedéssel látta, hogy rend van a portán - igaz ő szinte semmit nem tett ennek érdekében a házon belül, az udvarban, a jószágok körül persze igen. No, és imádta a jó főztöket, a finom kalácsokat. Egy idő után anyu lett a nagy családon belül a 'kóstoló asszony', a fontos családi események 'főzőasszonya'. Ahol ott volt disznóölésen, csigacsináláson, az ő szava döntött az ízekben, a lakodalmakban pedig ő irányította a csigaleves, a töltött káposzta, a sült csirke készítését. A béles tésztája pedig szinte legendássá vált. (Miközben mások múlattak, állt a bál többször láttam, hogy ő lényegében egyedül nyújtotta, töltötte, sütötte a 8-10 tepsi finomságot, hogy az friss meleg legyen az éjféli tálaláskor.)
A házunk vegyes vályog-tégla építésű, rosszul szigetelt parasztház volt kis szoba - pitar - nagy szoba elrendezéssel. A nagy szobában kemence is volt, amit a pitarból lehetett 'etetni'. (A nagy szoba természetesen a tiszta szoba volt nálunk is, bár mi azért időnként használtuk, mert egyszerűen nem fértünk el. De, alapvetően megtartotta vendégszoba jellegét.) Ezt a tradícionális beosztást, illetve használatot anyu úgy oldotta fel, hogy először beüvegeztette a gátort, így lett verendánk egy kis kamrával. Majd nyári konyhát építtetett hozzá csatlakozó kemencével és egy újabb kis kamrával. (A házban lévő kemencét így tüntette el, helyébe cserépkályha került!) A ház végéhez csatlakozó istállók, tyúkól, disznóól sem élték túl az általa vezérelt változásokat. A kis szoba másfélszeresére növekedett, kialakítottak egy szép konyhát és egy kis fürdőszobát. A konyhát és a már nem is olyan kicsi szobát közös cserépkályha fűtötte. (Az ólak megúszták, hiszen akkor még tartottak disznókat, tyúkokat.) Mindez bő tíz év alatt történt az ivóvíz udvarba, majd házba történő bevezetésétől és a palackos gáz alkalmazásától indulva. Soha nem hallottam a szüleimet ezek előkészítéséról beszélni, és végképp nem erről vitatkozni. De, biztos vagyok benne, hogy mindezeket az ötleteket anyu találta ki, apu meg berzenkedett ellene. "Így is jól megvagyunk." "'Nincs rá pénzünk." "Minek akarsz már nagyzolni a fürdőszobával?"  "Nem elég neked egy konyha?" "Csak a felfordulás lenne vele." Látta, hogy ezek mind jó változtatások lennének, de ő maga biztosan nem vágott volna bele talán egyikbe se. Aztán mikor az átalakítások, fejlesztések elkészültek örült, büszkén mutogatta testvéreinek, rokonainak. A fürdőszobát én már nem élvezhettem, mert kicsivel korábban bekerültem az egyetemre, de apu mindennap megfürdött a kádban...
A ház falai a rossz szigetelés miatt több helyen nedvesedtek, itt-ott felütötte a fejét a penész. Anyu ezen bosszankodott a legtöbbet, de sziszifuszi munkával évről-évre tapasztotta, vakolta, meszelte, festette a rendre lehulló falrészeket úgy a házon belül, mint a külső falak esetében. A mi házunk tavasz végére mindig frissen meszelt volt. Kőművesre, festőre nem költött. Az évek során ezt is olyan szinten megtanulta, hogy az ismerősök is elhívták kifesteni a szobáikat, de 'csíkot húzni' egy időben szinte naponta eljárt. Amit megtanult, azt a legmagasabb szinten volt képes csinálni.

Anyu

Édesanyám - anyu - egyedül él. Mind a mai napig, ha derűre, békességre vágyunk, ha töltekezni akarunk mindezt nála megtaláljuk.

Nagyanyám a férje halálát követően is - mint azt már említettem - velünk egy fedél alatt élt közel 15 évig. A nagycsaládot összetartó asszony, a szűkebb családi környezetben, anyósként se viselkedett, nem viselkedhetett másként. Amit ő tudott házasságról, gyereknevelésről, háztartásról, sütésről-főzésről azt meg is mondta, annak úgy kellett lennie. Ettől a 'gyakorlattól' hét gyereke kiterjedt családjában lemenő rendszerben is szinte csak titokban tértek el. Ezt a helyzetet természetes módon így fogadta el apu is. De, így kellett elfogadnia anyunak is, annak az asszonynak, aki utolsóként került be a 'nagycsaládba'. És ő elfogadta. Egészen pontosan az ő nagyon magas érzelmi intelligenciáját mutatja (Mi az, kérdezné?), hogy egy-két messzebb is elhangzó tányércsörgés ellenére mindenkivel elfogadtatta, elhitette (nem álnok, színjátszásról van szó), hogy 'ő is beállt a sorba'. Mindenki, az idősebb sógornők, sógorok, ángyomék stb. ezt tudták, ezt hitték. Így látta ezt apu is nagy megelégedettséggel, sőt így élte ezt meg maga nagyanyám is. Nyugodt volt a család.
Azok a családtagok is, akik ugyan tudomásul vették, hogy a legkisebb fiú megnősült, és új asszony van a háznál, de az első pillanattól kezdve mindent kritizáltak anyu külső adottságaitól a beszédén keresztül félig görög katolikus félig római katolikus vallási hovatartozásáig. Anyu mindezt képes volt kezelni számos megalázó helyzet ellenére is. Képes volt, mert ő a saját kis családja békéjét, boldogságát tartotta a legtöbbre. Mindenek közben és ellenére konok módon építgette az életünket a saját normái, igényei szerint. Nagyon zavarta, hogy kik s mit mondanak, hogy bántják, de számára az volt az elsődleges, hogy jó legyen apunak, majd később jó legyen a gyerekeinek. Úgy alakította a mindennapjainkat, hogy az általa elképzelt világ jöjjön létre. Már nagyobb gyerekként is észrevettem, hogy úgy tesszük a dolgainkat, ahogy nagymama kérte, de közben azért egy kicsit mindig hozzáteszünk, vagy elveszünk belőle. Így lett szebb, jobb, így lett a miénk.
A mindennapi együttélés szintjén mindez nem volt 'hiba' mentes. Kis konfliktusok esetén mi az öcsémmel 'kaptunk', mert már megint nagymama viszi a vödröt, már megint ő sepreget, már megint ő eteti-itatja az állatokat stb. Szerencsére nem sokszor, de néha a két asszony komolyan összeveszett, egyik se engedett a maga valós, vagy vélt igazából. Ezek megoldódtak, feloldódtak, mire édesapám hétvégén hazajött az egész hetes munkából. Ha mégsem, akkor mindig anyu húzta a rövidebbet. Egy-két ilyen veszekedést átéltem. Gyerekként tisztán láttam, hogy apu nem tudja kezelni a helyzetet. Bizonyára ez bőszítette fel végképp. Az anyját nem bánthatja, így meg se kérdezte, mi volt, ki mit mondott, anyut tette felelőssé. Aztán 'világgá ment', merthogy neki ilyen családja van... Szégyellte magát. Előttünk, de főleg maga előtt. Órák múlva hazajött, majd napokig próbálta kiengesztelni anyut.
Néhányszor - egy kezemen meg tudom számolni - nagymama kitalálta, hogy ő elmegy innen, nincs itt maradása, ő nálunk csak útban van, és majd valamelyik szerető gyerekénél nyugalma lesz. Három(!) napnál sehol nem maradt tovább, a saját lányainál sem. Ők nem tudták elviselni, hogy nagymama mindenbe beleszólt? Lehetséges. De, sokkal valószínűbb, hogy már ennyi idő után hiányozni kezdett számára az a meleg családi szeretet, az a rend, tisztaság, azok a finom ételek, amit az ő rossz menyénél megszokott. S talán hiányzott neki a 'világ két legrosszabb külyke' és az ő legkisebb unokája.
Nagyanyámat utolsó két évében ágyhoz kötötte a betegsége. Mindvégig anyu ápolta, az erős akaratú 90 éves asszony minden kérését teljesítve.
Akkorára már mindketten tudták, hogy regényszerű történetet írtak az anyós-meny kapcsolatról, és egyikőjük se szeretett senki más asszonyt úgy, ahogy ők egymást.

Hagyomány - H.B.

Öcsém is olvassa a blogomat. Ehhez is kapcsolódóan egy olyan levelet kaptam tőle, amiért már önmagában érdemes volt elkezdenem az írást. Sőt az ilyen pillanatokért érdemes élni. 

Az alábbi 'kivonatot' nagy szeretettel és mély tisztelettel elsősorban neki ajánlom.

A föld minden népe között láthatatlan egyöntetűség van, s az ember minél ősibb időkbe ereszkedik vissza, ez annál nagyobb. A hasonlóság nem úgy értendő, hogy minden építészet egyetlen ősépítészetre, minden vallás egyetlen ősvallásra vezethető vissza. Ilyen ősépítészet, ősvallás, ősszellem soha nem volt, ahogy nem volt ősnép, ősfaj, ősnyelv. A történet előtti időben a föld minden népe a lét ősforrásából merített. Azért voltak egymáshoz hasonlóak, mert mindegyik ugyanabból a szellemből élt. Kelták, aztékok, hinduk, tibetiek, héberek, görögök ugyanabból az ősi szellemből merítettek és éltek. Ezt az őskorban minden nép között levő azonos kinyilatkoztatásszerű metafizikát hívják hagyománynak. 

Hagyomány egy van, mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten. A hagyomány az emberiség szellemének, a lét értelmének, a logosznak, a tudásnak, az éberségnek őre. A hagyományon kívül szellemiség nincs. A hagyomány az ősszellem kinyilatkoztatása, az egyetlen autentikus tudás. A történeti idő filozófiái metafizikájukat vesztett residuumok, amelyek nem éber tudást hoznak, hanem kába álomképeket gondolnak el.

Az ős-kinyilatkoztatás hiteles szövegének a Védát kell tekinteni. Ez olyan metafizika, amely vallás-előtti és vallás-fölötti. Az univerzalitás teljes és tiszta megnyilatkozása a metafizika. A hagyomány nép- és faj- és időfölötti; a vallás és a mítosz a kollektívhez, vagyis a néphez, a fajhoz, az időhöz van kötve. 

A vallás teljes egészében történeti képződmény, mert az egyetemes emberi metafizikát a nép, a tömeg, az idő, a faj, a filozófia, a világnézet szellemében oldja fel. Nincsen olyan vallás, amelynek gazdag mítoszkincse ne lenne. Buddha a mítoszt és a vallást tökéletesen fel akarta számolni, tanításából mégis vallás lett, sőt erősen mitikus vallás. Vallás igen sok volt és van. Hagyomány csak egy volt és egy van és egy lesz. A metafizika időfölötti egységét látva többen azt hitték, hogy mivel egy hagyomány van, meg lehet alkotni az egész emberiséget összekapcsoló egyetlen vallást is. 

Az emberi élet feladata nem az egység megteremtése, hanem a sokszerűségben az összhang megvalósítása. A hagyomány alkalmazhatósága néhány esetben olyan könnyűnek látszik, hogy több újabb áramlat a csábításnak nem tudott ellenállni. Ez történt a jóga, az asztrológia, a horoszkópia, az alkímia, az analitikus lélektan egyes árnyalatai esetében, s vannak, akik, ezoterizmust játszanak.

Még soha a világon a mai európai embernél az anyagi zárt életbe jobban elmerült lény nem élt, beleszámítva az őserdő vademberét is. Ennek az embernek a kezében a magasrendű eljárások olyan mágikus technikává lesznek, amelynek hatása kiszámíthatatlanul veszedelmes. 

Metafizikailag a hagyomány éberség, semmi egyéb. Az éberséggel együtt jár a látás; aki pedig lát, az: tud. A tudás megtanulható. A látás nem. Még kevésbé mindkettőnek előfeltétele: az éberség. A tudásból kell megtanulni látni, s e látásból kell megtanulni ébernek lenni. A hagyományban levő tudás őskori kinyilatkoztatás. Ez az őskori kinyilatkoztatás végtelenül világos és egyszerű: az ember eredete isteni, és az emberi sors egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze. A látás feladata, hogy az ember a kinyilatkoztatást egyre jobban lássa. Az éberség intenzív érzékenység, amely nem csak az érzékeké és a léleké, hanem az intellektusé, az ösztöné, a szellemé is. A legmagasabb éberség, Isten ébersége nem érzéki és nem lelki és nem szellemi, hanem ez: a szeretet. Isten a világot szeretettel óvja és szeretettel őrzi. Az Istenhez való hasonlóság legmagasabb foka az emberben nem a szellem, hanem a szív ébersége: a szeretet.

Hamvas Béla - nyelvek

Olvassak Hamvas Bélát, mondta a masszőr nő, mikor a műtétem után látta, megroppantam lelkileg. Tetszenek érteni, nem tudós barátaim, kollégáim közül valaki, nem egy filozófus, nem egy irodalmár! Elolvastam a Scientia Sacra mindkét kötetét. Nagyon tetszett, bár nem könnyű olvasmány. Aztán elkezdtem feldolgozni a magam számára. Kijegyzeteltem a legfontosabb, legérdekesebb részeket. Majd igyekeztem a lényeget kiemelő összegzést készíteni belőle. Mire kész lettem vele, rájöttem, hogy valami teljesen felesleges és hiábavaló munkát végeztem. Ugyanis Hamvas műve - mint minden komoly filozófiai alkotás - eleve rendkívül tömör, lényegre törő, szinte minden mondata része az általa felépített elméletnek. Ezért nehéz olvasmány, a rengeteg forrás hivatkozás ezt csak formailag nehezíti tovább. Magam számára természetesen nem volt felesleges a munka, de másoknak az eredeti olvasását ajánlom jó szívvel. Mindezek ellenére, néhány önmagában is érdekes 'kivonatot' megosztok olvasóimmal. A használt terminológiát külön nem magyarázom.

Az őskori könyvet szutra-stílusban írták. A szutra szanszkrit szó, grammatikailag csaknem összefüggéstelen szavakból álló rövid mondat, csaknem rejtvény. Szógyökökből álló titkosírásnak is nevezhető. Az összefüggést az olvasónak kell megtalálnia. A feljegyző a szavakat úgy használja, mint a jelképeket. (Ezért az őskori India vagy Irán szavakkal írt könyve a jelekkel írt kínai könyvtől, a hieroglifákkal írt egyiptomi papirusztól, a kőbe vésett babiloni írástól vagy a mexikói azték, a perui csomózott kiputól lényegében nem különbözik.)

A szutra-stílus abban az időben keletkezett, amikor a szájhagyomány még élt, de a hagyományt a Mester írott jelekkel is továbbadta. Az, ami most könyv, eredetileg nem volt egyéb, mint az egy hosszú és a két rövid (jang és jin) csontpálcikák nyolcas csoportjának kombinációja. A csontpálcikák jelzette képek és jelentések írásba való foglalása forradalmi tett volt, s ellene a kínai szellemi kaszt nagy része a végsőkig tiltakozott. Ez volt a történeti idők nagy válságai közül az első. A szutrában a szavak látszólagos összefüggéstelenségének mágikus érintése van. Tömörségben, súlyban, komolyságban és erőben a szutránál többet írott nyelv adni nem tud. A szutra nem fogalom és nem kép, tehát sem az értelmi tudáshoz, sem a mítoszhoz semmi köze sincs. A szutra elemi metafizikai érintés, amely felébreszt. Ez az Élet Mesterének közvetlen érintése.

A legtöbb esetben a szutra, akárhány szóból áll is, a teljes mondatnál egy szóval kevesebb. Ha a felriasztáshoz hat szó kell, csak ötöt mond ki. A hatodik a kulcs, amit vagy a Mester ad meg, vagy meg kell találni. A szutra legmélyebb tartalma mindig metafizikai és abszolút. A mitikus tartalom, a kép már másodrendű. Az ésszerű értelem pedig harmadrendű. Grammatikája pedig egyáltalában nincs. Néha úgy hangzik, mint a jóslat, néha mint a hallucináció.

Az őskori könyv modern európai nyelvre lefordíthatatlan, mert az őskori könyv szavai az európai nyelvekből teljesen hiányzanak. Az őskori nyelvek egyetemes jelrendszerek voltak, az európai nyelvek pedig az individuális Ének kifejező eszközei.

Európában ma az egyetemes jellegű és jelentésű szavakat kivétel nélkül minden nyelvnek az utolsó két univerzális nyelvből, a görögből és a latinból kell átvennie. Ezen a két nyelven a hagyomány univerzális szellemisége kifejezhető. Az európai nyelvek ezt a képességüket elvesztették. A reneszánsszal a latin nyelv helyébe az univerzális tartalmak megjelölésére alkalmatlan nemzetiségi nyelvek léptek. Minél régibb a nyelv, annál metafizikaibb. Ha nem így lenne, nem lennénk kénytelenek minden univerzális szavunkat a kínai, a szanszkrit, a görög, a latin nyelvből venni.

A latinban az archaikus nyelvek rejtett, végtelen képessége az összes lehetséges dolgok megjelölésére még megvolt. Az univerzalitás a görögben még fokozottabban élt. A metafizikai kép- és értelemgazdagság a szanszkrit és kínai nyelvekben még ennél is fokozottabb mértékben él. Az európai nyelvek a latinhoz és göröghöz viszonyítva olyanok, mintha ezek lennének a civilizált, művelt és szellemi kaszt nyelvei, román és germán utódaik pedig tájszólások. Csaknem konyhanyelvek. A nyelvek közül a legtöbb idealitás a szanszkritban van. A görög a világtényeket a maguk abszolút voltában, más szóval egzaktul meg tudja nevezni. Amit a görög megjelöl, az jelképszerű.

Hit

Abban, hogy most is írhatom e blogot döntő szerepe van az Istenbe vetett hitemnek. Ez érvényes egész életemre, de fokozottan az utóbbi 4 évemre. A műtétemet követően néhány hét alatt készültem el az Egy betegség története - a Hit ereje című írásommal, amely a Vigilia 2011. évi júliusi számában jelent meg. Akkor abban a hívőkhöz, de legalábbis a hit iránt érdeklődőkhöz szóltam.
A hitről nagyon nehéz bárkivel is igazán mélyen beszélni. A hívőkkel is nehéz, mert a hit a legmélyebb, legszemélyesebb tulajdonunk. A hit világán kívüliekkel - szándákosan nem ateistákat írtam - pedig reménytelen. Sőt, ennél mélyebben gyökerezik a feladat nehézsége. A mai nyelv, a szavaink erre alkalmatlanok, és ha érzéseinkről, tudásunkról akarunk beszámolni, azok rossz 'dimenziók'.
Az én hitem lényegét már sokan megfogalmazták. (Kialakult a világképem, mikor érzékeltem, hogy sokan mások hasonlóan fogalmaznak.) A 'tanult emberiség' világszemléletét meghatározó két fizikust idézem. Az egyik Isaac Newton.
"A Nap, a bolygók és az üstökös csillagok csodálatos berendezése csak egy mindenható és mindentudó Lény tervéből és csak az ő irányítása alatt keletkezhetik. ... az egész mindenség, amely nyilvánvalóan egységes terv szerint van berendezve, egy és ugyanazon Uralkodó birodalma; ebből következik, hogy az Isten valóban élő, bölcs és mindenható Isten, a mindenség fölött álló, végtenül tökéletes Lény. Úrnak, Istennek Mindenhatónak nevezzük."
A másik Albert Einstein, bár tudom, hogy az élete különböző szakaszaiban tett, a hittel kapcsolatos nyilatkozatait többféle módon értelmezik.
"Az én vallásom egy magasabb természetű, végtelenül szellemi lény alázatos imádása, aki még azokban a részletekben is kinyilatkoztatja magát, amelyeket a mi gyenge és korlátolt érzékszerveinkkel észrevenni képesek vagyunk. Isten-elgondolásom lényege a mély, intenzív meggyőződés, hogy létezik egy felsőbb Intelligencia, aki a kikutathatatlan világmindenségben nyilatkoztatja ki magát." (Darwin(!), Kelvin, Linné, Maxwell, Planck, Szent-Györgyi és sok más természettudós gondolatait is idézhetném, nem beszélve a költőkről, írókról, zeneszerzőkről.
Ugyanakkor primitív agyamnak 'kezelnie' kellett a felfoghatatlant. Ebben segít számomra a már kis gyerekként megismert római katolikus vallás.
Az utóbbi években egyre többet foglalkozom a hitemmel. A felfoghatatlan - szándékosan ismétlem - feldolgozásához fontos forrás Hamvas Béla Scientia Sacra műve.
Esetenként majd bemutatom egy-egy gondolatmenetét.

'F-es'

Politizálni garantáltan nem fogok itt a blogon sem, de a megélt élményeim kapcsolódhatnak az akkori 'nagypolitikához'.
A 60-as, 70-es években sokan bekerültek a felsőoktatásba az ún. 'F-es' kategóriába sorolt gyerekek, a munkás, paraszt szülők gyerekei. Köztük én is. Azt, hogy a deklarált politikai akaratot hogyan érvényesítették az egyes intézmények az egyébként szigorú felvételi rendszeren belül, valószínűleg senki nem tudja megmondani. Bizonyára, mint minden diszkrimináció ez is számos igazságtalan, méltánytalan helyzetet szült. Ilyen-olyan példákat én is tudnék mondani, amikor tehetséges, jó képességű diák az adott felvételi eljárást követően "Hely hiány miatt elutasítva." indoklást követően nem kezdhette meg a tanulmányait. Azért, mert kellett a hely egy F-esnek? Vagy azért, mert egy másik értelmiségi szülők gyereke esetében működött a magyaros 'uram-bátyám' szisztéma, s mondjuk a papa (nagypapa, keresztapa, szomszéd) oda tudott szólni a nagy rendszeren átnyúlva az egykori évfolyamtársának? Mint minden nem tiszta rendszert ezt is lehetett manipulálni. De, nem ezt akartam értékelni. Sőt, a szocialista rendszer élet-képtelenségét, működés-képtelenségét is megértettem.
Azt viszont tudom, hogy az azokra az évfolyamokra bekerült fizikai dolgozók gyerekei valóban a korosztályuk legtehetségesebb diákjai voltak. Már a középszert sem tudta a rendszer 'benyomni'. A vidéki gimnáziumok, a kisvárosi iskolák eminens tanulóit vették fel, akik élni akartak és tudtak a 'történelmi' eséllyel. Akik mégsem, azok kihullottak. A vizsgákon, szigorlatokon az oktatókat már nem érdekelte, kinek milyen 'bélyege' van a hallgatói nyilvántartásban.
Az esélyt valójában nem a bejutás, nem maga a felvétel jelentette. Számomra sem. (Öregdiákként megtudtam, hogy a 64 fős évfolyamra a 4. legmagasabb pontszámmal jutottam be - többekkel azonos pontot elérve.) Hanem az, hogy kollégiumi ellátást kaptam. Igaz, 10 ágyas szobában, mint kolis társaim 98 százaléka. Minden napra kaptam ebéd- és vacsora jegyet. (A felsőbb évesek egy-két évvel korábban a koliban reggelit is kaptak.) Ezen kívül kaptam szociális- majd később tanulmányi ösztöndíjat. Ebből meg tudtam vásárolni a tankönyveket, jegyzeteket, de futotta másra is. Soha annyi szépirodalmi könyvet, lexikont, szótárt nem vettem, mint hallgató koromban. Minden feltétel adott volt a tanuláshoz. Pazarlás volt az akkori kurzus részéről?
Mikor azt mondtam, a képzési rendszer nem tűrte el a nem odavalókat, akkor pl. arra gondoltam, hogy egyszer lehetett évet ismételni, s egyszer lehetett évet halasztani. Az első egyértelműen a nem megfelelő tanulmányi eredmény miatt következhetett be, a másik egyéb - egészségügyi, szociális stb. - okok miatt, de sejthető, hogy ez azért elég 'puha' volt'. Mindannyiunknak szó szerint létkérdés volt a sikeres előrehaladás. Nem gondolom, hogy a kritikus vizsgahelyzetekben megélt stressz javította a leendő értelmiség idegi állapotát, de az biztos, hogy motiválatlanságot, érdektelenséget én évtizedes nagyságrendben nem tapasztaltam.
Tudom, hiba egymástól 40-50 év távolságnyira lévő rendszereket, gyakorlatot összehasonlítani azzal a céllal, hogy akkor, melyik is a jobb. Nem is teszek semmi ilyet. Foglalkozzanak ezzel a szociológusok, a felsőoktatás kutatói! Én csak két dolgot jegyzek meg a jelenlegi gyakorlatról a közel 45 éven átívelő tapasztalataim alapján. Egyrészt, a mai felsőoktatást dominálja a kétlépcsős képzés és a tömegoktatás. Főleg az utóbbi miatt a mai rendszer beszívja és benn tartja az adott korosztályok szerény képességű gyerekeinek tömegeit. Nagy számban azokat is, akiknek szaktól, intézménytől függetlenül sehol nem kellene jelen lenniük a képzésben. Sajnos, az intézményi érdekek erre rá is segítenek. Ráadásul a rendszer el is hiteti velük és szüleikkel, hogy ha diplomát szereznek, akkor megnyílnak előttük az érvényesülés útjai. Társadalmi mértékű hazugság, amelyet politikai színezettől függetlenül elkövetnek kormányaink. (Kollégiumi elhelyezésről, étkeztetésről csak annyit, hogy pénteken déltől hétfőn délig csak külföldi hallgatókat lehet látni a campusokon.)
Nem csoda, ha az órákon a motiváltság, az érdeklődés, a céltudatosság minimális szintjét se lehet tapasztalni a hallgatók nagy hányadánál? És ez a második a nagyobb tragédia! Ez nem egy több komponensű, magasabb szintű pazarlás?

Apu

Saját erőből megtanult hegedülni. Arról sose esett szó, honnan és mikor került a birtokába a Hegedű, amit mindennél jobban óvott. Külön polca volt a szekrényben, csak ő nyithatta ki a tokot, vehette le a védő sálat a hangszerről. Azt sem tudom, mikor kezdett el játszani, még tizenéves korában, vagy a háború után? De, még kisgyerek voltam, amikor már rendszeresen hegedült. Elsősorban otthon, de volt egy többé-kevésbé állandó zenekaruk is, amellyel ilyen-olyan mulatságokon, alkalmanként még lakodalmakban is húzták a talpalávalót. A zenélés örömén túl biztosan jól jött az a plusz bevétel, amit egy éjszaka alatt összehegedült. Láttam, hallottam, ahogy az unokáinak már a kottát is lejátszotta - azt is önerőből tanulhatta. Az biztos, hogy évtizedekkel korábban a mulatságokon soha nem használtak kottát. A nem tökéletes hangszer tudását énekléssel korrigálta.

A már említett Rétre való munkába járást nagy mértékben segítette, mikor megvette az első motorját. Ez egy klasszikus Csepel motorkerékpár volt, az a bizonyos hátsó 'kakasüléses'. Rövid ideig volt nálunk. Ő párszor ment vele, de nem emlékszem, hogy valakit engedett volna felülni a megemelt hátsó ülésre. Gondolom valaki rásózta, de többe került volna a rendbetétele, mint amennyiért megvette. Aztán vett egy gyönyörű kék(!) színű 250-es Pannóniát. Más ember lett tőle, mellette, megnőtt az önbecsülése. Egyrészt örömmel töltötte el, hogy képes volt egy ilyen járművet megvenni. (Soha, semmit nem vásárolt hitelre. Ő ne tartozzon senkinek!) Másrészt, láthatta a világ munkába menet majd este hazajövetelkor, hogy Jani bácsi nem egy poroszkáló öreg ember.
25 évnyi motorozás, autózás után egyik pillanatról a másikra nekem ajándékozta a néhány éves Skodáját. Az előzménye az volt, hogy kora ősszel arról viccelődtünk, hogyan indulunk reggelente a bölcsibe, ki merre rohan stb., s mi lesz, ha jönnek a hidegek, a havazás. Néhány napig rágódhatott a dolgon, majd lemondott a kedves autójáról az unokái egészségére és a mi kényelmünkre gondolva. (A testvéreim a kocsi értékének megfelelő pénz összeget kaptak. A szüleim erre mindig nagyon vigyáztak.)

A téeszesítés után tudatosan képezte magát. Rendre elvégezte a különböző tanfolyamokat (növényvédő, állattenyésztő stb.). Így kovácsolt tőkét a korábbi elismert tudásából. Megszerezte hozzá a papírokat is. Brigádvezető, majd üzemegység vezető helyettes, sőt rövid ideig vezető is volt. Pantallós ember lett a csizmások között. Sokan irigyelték, de még többen becsülték, tisztelték. A nyugdíjba menetel után még évekig dolgozott, 70 éves már elmúlt, amikor még mindig megkérték, hogy a betakarítási dömping időszakokban segítsen a 'logisztikai' - mondom ezt most - munkákban.

- Papa miért sír? kérdezték a gyerekeim, mikor megérkeztünk hozzájuk, vagy épp nálunk találkoztak vele. - Nem sír, csak annyira szeret benneteket, hogy örömében hullanak a könnyei. Persze, őket aztán szavakkal, öleléssel is biztosította arról, mennyire is imádja őket. Kicsit rosszul is esett, mert nekem ebből nem jutott. Én megkaptam az egy mondatos dícséretet a bizonyítványért, a jutalom könyvekért, a sikeres versenyekért, szereplésekért. De, nem többet. Viszont, mikor nem volt oka a dícséretre, netalán belekeveredtem valami csínytevésbe, akkor sem szidott össze. Mormolt valamit a bajusza alatt, és kiment a házból. - Na jól van, tanuljál, ilyet meg ne csinálj ! - mondta esetenként néhány óra múlva, és lazán magához ölelt.
Fontos pillanatokban, találkozásokkor, eseményeknél se volt bőbeszédű. Olyankor hosszabban és erősebben ölelt magához. Ebben benne volt minden szeretete, öröme, büszkesége, de az az erő is, amellyel engem élete végéig segített.
Élete végéig dolgozott a családjáért és a közért, pl. járdaépítést stb. szervezett. Halála előtt két héttel még létráról szedte a körtét a kertjükben. A Sors kegyes volt hozzá, mondták az orvosok, a barátok, a rokonaim. Hirtelen halála bizonyára elkerülhető lett volna, ha én jobban odafigyelek rá - maradt meg bennem mind a mai napig. Édesapánk halálának feldolgozásához hosszú évek kellenek. Van, mikor az sem elég...