Húgom

Azt írtam az öcsémről, hogy vele kerültem a legszorosabb kapcsolatba. Ez tény. Picit féltem, hogy nehogy megbántsam ezzel a másik testvéremet, a húgomat. Vele a kapcsolatom teljesen másképp alakult a korkülönbség miatt. Arra is utaltam, hogy volt olyan szeptember, mikor a három testvér egyszerre volt 'elsős'. Ő kezdte az általános iskolát, öcsém a középiskolát, én az egyetemet. Azaz, addig éltünk egy családban, míg ő el nem ballagott az óvodából. Ő kisbaba volt, én kamasz. Nem áthidalható életszakaszok. Restelkedve leírom egy durva igazolását ennek. 

A téli szünetre hozott haza apu a szanatóriumból 1965-ben. Nagymama és az öcsém otthon voltak. Kérdeztem, hol van anyu? Átmentek nagyanyédékhoz (az anyu szüleihez). Hogyhogy átmentek? Hát ketten, a kis húgoddal. A tudatomban sem volt benne, hogy nekem van egy gyönyörű egyéves húgom... Bocsásd ezt meg nekem, húgom! Nem neked szólt, és nem is a testvéri szeretet hiánya a magyarázat.

Nemrég köszöntöttük őt 50. szülinapján. Előzetesen a család készitett egy rövid video összeállítást. A felvétel mozaikok egymástól függetlenül, egymástól földrajzilag is távol készültek. Közösen megnézve a szerkesztett filmet, mindjárt az elején kitört a családi a kacagás. Ugyanis úgy az öcsémnek, mint nekem az első érdemi emléke az volt a húgunkról hogy sokszor kikaptunk miatta, mert mindig kiesett a bölcsőből, babakocsiból, leesett az ágyról. Anno mi még azzal is tetéztük a bajt, hogy a legkülönbözőbb történeteket találtuk ki, hogyan okozta ő a balesetet. A 'kikapás' rész persze nem volt komoly, de az igaz, hogy bármelyikünkre is bízták a felügyeletét, egyikőnk se vette nagyon komolyan, se a kis-, se a nagy kamasz. Évtizedek múlva a felébredő lelkiismeret szólalhatott meg a bátyusokban. 

Aztán egyszercsak hivatalosak lettünk a hugica esküvőjére, majd megszülettek a fiúk. Mintegy 20 éve figyelem, milyen ösztönösen és mégis mennyire tudatosan építi a családját. Természetesen a férjével együtt, de szándékosan az előző megfogalmazást választottam. Azért is, mert a kapcsolatuk, a házasságuk elején el kellett fogadtatniuk magukat és felmenőiket(?) az anyósokkal-apósokkal mindkét ágon. (Ez az ő életük különös nehézsége volt, amely bizonyára ismét egy külön történet. A részleteket nem ismerem.) Én azt láttam, hogy a sógoromra a szüleim egy idő után harmadik fiúként tekintettek. Nem csökkentve ebben a folyamatban a sógorom érdemeit, az egészen biztos, hogy ez elsősorban a húgom érdeme. A panelben eltöltött rövid időszak után néhány évig együtt éltek a szüleimmel a régi családi házban. Később, mikor saját kertes házat vettek közösen tervezték, szervezték programjukat mamával, papával. Közben a húgom ugyanolyan szívóssággal és eredményességgel tette egyre otthonosabbá, szebbé a házukat, ahogy anyu összkomfortos lakássá alakította a paraszti házunkat egy generációval korábban.

Mára egyértelművé vált, hogy a család összetartó ereje a húgom lett. Apai nagyanyámnál matriarchátusról beszéltem. A mostani családi viszonyainkban, a mai szereposztásban ő a főszereplő.

Hit - orvosok - anya

Egy betegség lefolyásában mindig vannak könnyebb és nehezebb időszakok függetlenül annak súlyosságától, jellegétől. Az egyik nehezebb periódusom közben az idős bölcs rokonom mondta.

- Gyakrabban kellene olvasnod a saját írásodat, ami a Vigiliában jelent meg!

Arra utalt ezzel, hogy eltávolodtam a hitemtől, pontosabban annak az ott leírt erejétől. Igen, nem tudtam megőrizni a hitem erejének azt a szintjét. Nem könnyű, de élhető életet éltem, és elvesztettem a Mennyei Atya irgalmasságába, kegyelmébe vetett hitemet, ami csak a mindenek fölötti aktív bizalmon  alapulhat.

Említettem, hogy kiváló kezelő orvosaim mindegyikével olyan kapcsolatba kerültem, hogy a betegségemtől, annak állapotáról induló beszélgetéseink számomra nagyon megtisztelő módon nem egyszer az élet egyéb dimenzióiba való átruccanással folytatódtak. Remélni merem, hogy a félórás-órás beszélgetéseknek - gyakran a dolgozószobájukban - az ő számukra is volt hozadéka. Nevezetesen, hogy egy alapvetően racionálisan gondolkodó ember, aki érdeklődik, az emberi kultúra, filozófia, vallás iránt, hogyan kezeli, éli meg a betegségét. Így derült ki számomra, hogy mindannyian hívő, s ugyan különböző módon, de vallásukat gyakorló emberek. A sebész, a belgyógyász, az onkológus, a kardiológus, a radiológusok. A Teremtő jó kezekbe terelt.

Sirák 38    Orvos és betegség

„Fiam, ne késlekedj, hogyha megbetegszel,

imádkozz az Úrhoz, és meggyógyít téged.

Menekülj a bűntől, s legyen tiszta a kezed,

Tisztítsd meg a szíved minden gonoszságtól.

…

De hívd az orvost is, az Úr alkotta őt is,

Ő se hiányozzék, mert rá is szükség van.

Van, amikor az ő kezében van az egészség,

Mert hiszen ő is könyörög az Úrhoz,

Hogy munkája nyomán javulás álljon be,

S adjon gyógyulást az élet javára.”

A sok beszélgetés során, után értettem meg, hogy mekkora a felelősségük, mennyire keskenyek gyakran az ösvények, amin járni kénytelenek, s csak csodálni tudom, ésszel fel nem fogni, hogyan képesek naponta több tucat, emberi életeket alapvetően befolyásoló döntést hozni. "Mert hiszen ő is könyörög az Úrhoz," - s kap segítséget.

Mindannyian egyetértettünk abban, ahhoz, hogy én az utóbbi években továbbra is tudtam dolgozni (oktatni, kutatni), képes voltam sportolni, szórakozni, a családi, haveri körökben örömömet lelni két tényező járult hozzá. Az ő - az orvosok - kiváló szakmai, empatikus munkája, és az én hitem, élni akarásom. Hogy mennyire gyarló, gyenge ember vagyok, képes voltam ennek a hitnek a napi erősítét elhanyagolni. 

A hét elején meglátogattam anyut. Tologattam az időpontot, nem akartam, hogy bizonyos tények fájdalmat, traumát okozzanak neki. De nem is titkolhattam el előle dolgokat, nem csaphattam be a saját édesanyámat.

Nem roppant össze. Azt nem tudhatom, belül mit élt s él meg. De, megtapasztaltam, milyen a hit valójában. Milyen az, amikor egy emberben semmilyen kétség nincs, mert számára a "Jézusom, bízom benned" mondat mindent jelent. A Mennyei Atya irgalmasságában, kegyelmében olyan szinten hisz, hogy néhány perc alatt képes visszaadni a teljes biblia lényegét. Sok-sok prédikáció meggyőző ereje együtt se érhetne a nyomába. Mikor átölel - mert ő vigasztal engem a 82 éves asszony - folyamatosan mondja.

- Hidd el! Jézus szenvedése, az Irgalmas Mennyei Atya kegyelme a teljes igazság. Az, úgy van! Bárki, bármit írt és mondott. Ebben higgyél!

Nem mondja, hogy akkor meggyógyulok, hogy minden rendben lesz. Nem beszél túlvilágról. Csak azt kéri, higgyek, úgy, ahogy hittem. Mert ő is emlékszik azokra az időkre.

Kedd este óta sok minden könnyebb. Apró csodák történtek velem.

Öcsém

Egy hét híján 51 hónappal vagyok idősebb nála. Nem kegyerem a számmisztika, de a közös életünk a 'csordahajtó köz' 51. szám alatt zajlott. Mikor ő iskolába ment, én felsős lettem, mikor ő felsős, akkor mentem én gimibe, s mikor ő középiskolába ment, én akkor kezdtem el az egyetemet. (A húgunk meg az általános iskolát, de erről majd egy másik epizódban.) Ez a korkülönbség nem akkora, hogy ne tudtunk volna mindenfélét együtt is játszani, de elég nagy ahhoz, hogy én szinte minden esetben az eleve nyerő pozícióban lehettem. Ha mégsem, és a verbális érveim is elfogytak, akkor még mindig megmaradt a fizikai 'igazság' tétel. Csak remélni tudom, hogy jól emlékszem, ez utóbbi egyáltalán nem volt mindennapos. A bátyus szerepében bizonyára sokszor ellöktem, nyakon vágtam, odarúgtam, de nem püföltem, nem vertem meg soha. A játék hevében mások előtt adott nyaklevest mostanáig szégyellem.

Miért szeretett velem játszani az örök vesztes szerepében? Elsősorban azért, mert mindketten imádtunk játszani, versengeni. Mindig kitaláltunk - a koromból adódóan többnyire én - valami kis külön versenyt. Ki milyen messziről talál a szenes kosárba a labdával, vagy ki tudja megdobni a hógolyóval a kéményt? Rengeteget kártyáztunk, társasoztunk, de főleg sakkoztunk és fociztunk. Másrészt - és nem csak az alkalmi játékokban -, nem ritkán nyert is ellenem. Nem szeretném misztifikálni a dolgot, de az a koncentráció, kitartás, ami az ő győzelméhez kellett egész életére megkeményítette őt. Az apró sikerélmények pedig megismertették vele a siker ízét és annak az árát is. Harmadrészt tudhatta, hogy 'csak úgy' én nem engedem nyerni, viszont nem is csapom be, nem csalom el a vesztes partit.

Nem úgy, mint amikor napról-napra kijátszottam őt a közös éjszakai alvásaink során. Egy ágyban aludtunk a felnőttektől külön szobában. Én nagyon félős fiúcska voltam. Megvártam, amíg elalszik, és akkor gyorsan, ügyesen belülre, a fal mellé húzódtam. Az ő kis teste védelmezett engem. Reggel könnyű volt visszamásznom, mert ő nagyon lassan ébredt, hosszú percekig tudott bambulva ülni az ágy szélén...

Az összes családtagomat tekintve is ő került hozzám a legközelebb. Egyetemista koromban a tárcámban hordtam a fényképét, s büszkén mutogattam, majdhogynem az ő fotójával csajoztam. Sötét göndör hajú, fekete szemű jó képű legény volt!

Nem titkolom, abban, hogy néhány bejegyzés után még mindig folytatom a blog építést az ő levelének kulcsszerepe van. "Nagyon jó olvasni, ahogy megidézed a régi éveket. ...ez az én történetem is. A nem családdal kapcsolatos írásokat tekintve ismét csak kiderült: mintha ez énrólam (is) szólna." Akik nem állnak ennyire közel hozzám, valami hasonlót legfeljebb egy-két bejegyzés részlet esetén érezhetnek. De, már akkor is érdemes próbálkoznom.

Hogyan folytatódott ez a nagyon intenzív, mély, őszinte testvéri kapcsolat? Mindketten éltük a saját életünket, építettük szakmai pályánkat, és a kis családjaink kötöttek le bennünket elsősorban. Az öcsém vegyész mérnöki diplomát szerzett az ország legjobb egyetemén, ahol már 1980-ban odafigyeltek arra, hogy egy számítástechnikai szakirány tovább növeli a végzettjeik diplomájának értékét. Az öcsém esetében ez tökéletesen működött. Az adott terület kiváló programozója, rendszerfejlesztője lett.

Én vágytam a gyakoribb találkozásokra, a közös családi programokra, üdülésekre, de megértettem, ő másként érzi jól magát. Látva most, hogy én képes vagyok időnként még túl személyes formában is megnyílni, megtisztelt azzal, hogy elmondta, ő mit s miért úgy élt meg az elmúlt 40 évben. Nem idézem - ahhoz jogom se lenne -, de a megfogalmazásai pontosak, és én magam is ilyennek láttam, látom. Ő egy eléggé befelé forduló ember. Igénye az önmegmutatásra annál is kisebb, mint ami egészséges lenne. Teljes jelentésével magára érvényesnek és jellemzőnek tartja, hogy minden ember többé-kevésbé "egyedül" éli le az életét. Ez nem panasz, és főleg nem szemrehányás részéről senkivel szemben sem. 

A kapcsolatunk - és a kapcsolata a család más tagjaival - egy önzetlen, szeretet teljes, segítőkész, csak jó indulatot tartalmazó kapcsolat, kevés találkozással, beszélgetéssel. Bármikor számíthatunk egymásra. Nálunk is lezajlottak annak idején a nagy építkezések, minőségi cserék stb. Súlyos milliókkal segítettük az épp rászorulót. Az esetek többségében még egy feljegyzést se készítettünk a 'tranzakciókról'.

Édesapámék családjában még volt egy fiú testvér, 2-3 évvel volt fiatalabb apunál. Nyolc éves korában elvitte a szamárköhögés. Az öcsémnek a család ugyanazt a nevet adta, felvállalva ezzel azt a majdnem örökös rettegést, hogy nálunk, mikor üt be a baj? Emlékszem rá, hiszen már elmúltam 12 éves, mit éltünk meg, mikor az öcsém a 8. születésnapja előtt nem sokkal megfázott és köhögni kezdett. De, a Teremtő őt meghagyta nekem, nekünk. Köszönöm!

Az orvos

Otthonomban pihenek, várom, hogy a lányom hozzon valami finom ebédet a menzáról - már eleve ellentmondás -, hallom csengetnek. A kiváló orvosaim egyike volt az. Meglepődtem, soha nem járt nálunk korábban. Indulóban a repülőtérre - épp Helsinkibe megy egy konferenciára - elugrott hozzám az ambuláns lappal és egy recepttel. Tegnap telefonon megbeszéltük, ott hagyja egy borítékban a nevemre megcímezve a klinika portáján, de most látta az indulásuk előtt, hogy nem mentem érte. Mindketten tudjuk, nem volt sürgős, most ebéd után terveztem, hogy érte sétálok. Nem tud becsapni, ahhoz már túl közel kerültünk egymáshoz. Nem, ő 'csak' látni akart mielőtt elmegy, hogy milyen állapotban vagyok!

Semmit nem teszek hozzá a fenti történésekhez. Mindenki ismeri a magyar egészségügy helyzetét, és mindenki átélte már a külföldi utazás előtti 'nyugodt' perceket. A tanár úrról viszont azt tudni kell, hogy a területén nemzetközileg ismert és elismert tudású gyógyító, kutató orvos. (Hányszor láttam leírva a hasonló tartalmú mondatot, hányszor hallottam bírálók, hozzászólók szájából, miközben minden szereplő tudta, az elvárt tudomány-metriai adatokon kívül az emberről és a teljesítményéről vajmi keveset tudunk.) A kivívott elismerés birtokában megtehetné, hogy csak külföldi betegeket, illetve csak külföldön gyógyít. Teszi ezt is. De továbbra is ellátja a szakrendelést, az ambuláns rendelést. Privilegizált pácienseként várakozva 'szemtanúja' voltam, mikor 40 percig vizsgálta az épp soron lévő beteget. 

A kiváló orvosok között az egyik legkiválóbb. Azért az, mert a szaktudása mellett széles látókörű - hívő - ember.

Téesz világ

Az erőszakos téeszesítés után a 60-as évek elején minden családi összejövetel arról szólt, ki mennyire meri, ki milyen változatosan tudja szidni a rokonok közül a 'téeszcsét'. (Amit akkor nem tudhattam, hogy '56 közelsége, a padlássöprések megélt emléke, a Hortobágyra kitelepítettektől mérhető mindössze 20-30 kilométernyi távolság azért határt szabott az indulatoknak.) A téli disznóölések, névnapok szolgáltatták az alkalmat, az elfogyasztott alkohol mennyisége, és az egyéni vérmérséklet határozta meg, ki mennyire volt hangos.  A 8-12 éves fiúcska értelmi képessége és érzelmi szintje már elég volt ahhoz, kiigazodjak a megnyilvánulások között. 

Annak több szava volt a társaságban, akitől több hold földet, több lovat, szekeret vettek el. És jobbat, mert nem mindegy, hol volt az a bizonyos föld, ki milyen jószágokat vitt be a téeszbe. Ők eleinte meg is siratták a 'birtok' elvételét. Nagy különbségek nem igen lehettek, mert ezen a ponton nem nagyon vesztek össze a borozgatók. A rokonaim mindannyian a törpebirtokosok, azaz a szegény paraszt kategóriába tartoztak. (Fogalmam sincs róla, hogy a háborút megelőzően melyik rokonomnak mekkora földbirtoka volt, és arról se hogyan alakultak ezek a viszonyok a földosztás során.) 

Néhány év alatt egyre inkább megjelentek azok a vélemények, amelyek már azt fogalmazták meg, hogy - Igaz, elvették 'ezek' a földemet, lovamat, szekeremet, de nézzük már meg, hol is tartunk! A propaganda filmek 'miénk' érzését azért soha nem hallottam senkitől. Nem dicsőíteni fogom a több szempontból hibás erőszakos téeszesítést. Az emberi, politikai, erkölcsi, szakmai hibákkal többnyire tisztában vagyok. De, az érdekes, hogyan élte ezt meg a nagy családom. 

A böszörményi parasztság a nagyon szerencsések közé tartozott abban az időben. A böszörményi földek nagyobbik hányada olyan jó zsíros termőföld - mind a mai napig az -, hogy ha csak a kialakított téeszek vezetői nagyon el nem cseszték a dolgokat, akkor a tagságnak  és azok családtagjainak jó megélhetést tudtak biztosítani. (Többször is elcseszhették, mert emlékszem, szűntek meg nálunk is téeszek.) De az én rokonságom a Piros Csillagban - Vörös Csillag MGTSz - kimaradt ezekből a szakmai hibákból. Olyannyira, hogy én azt már az újságokból is tudhattam, a böszörményi téeszek az ország legjobb téeszei ilyen-olyan terméseredmények alapján. (Pedig nem tartoztak a kirakat téeszek és állami gazdaságok közé.) 

Visszatérve a családi összejövetelhez. A sokadik pohár bor után a fiatal traktoros unokatestvérem, direkt zrikálni kezdte az apját. - Tudja édesapám hány centi mélyen szántok én? Húsz lovával se tudta volna megmozdítani azt az ekesort! Na, és látott maga valaha akkora kukorica csöveket, amilyeneket legurítottam a platóról a kertje végében? A bátyja még messzebre ment. Édesapám, én emlékszem, mennyit idegeskedett az időjárás miatt, a belvíz miatt, a vetőmag miatt, hogy oda a termés. Tudja, mi most legfeljebb azért izgulunk, hogy rá tudjunk menni a földre, el tudjuk végezni a szántást, boronálást, vetést, aratást. Hogy kapjuk meg a munkaegységet. Ilyenkor télen, még azért se. A többiért izguljanak 'azok'!

A réti üzemegységben volt két bivaly. Mikor édesapám bemutatta az istállókat, a rengeteg lovat, tehént, disznót, akkor megmutatta azokat is. Soha nem láttam, hogy azokkal valamit szállítottak, vontattak volna. Indokolatlannak is láttam volna, hiszen lovas, de akár tehenes szekérrel sokkal gyorsabban lehetett mozogni a majorban, nem beszélve a traktorokról, teherautókról. Kérdeztem is aput, hogy miért tartják őket? Majd egyszer meglátod, mondta sejtelmesen. Egyre jobban izgatott a dolog, mert azt is észrevettem, hogy nagy becsben tartják őket, még külön gondozójuk is volt. 

Nagyon nagy nyári zápor, zivatar volt azon a délutánon, és a lovas szekerek közül jó néhányan, sőt a traktorok egy része is kint rekedt a földeken. Ugyan mindegyik igyekezett elérni legalább a dülő utakat, de sokukat megfogta a réti fekete föld. 

A jelenséget ismertem kis gyerek koromból, amikor is nagyobb unokatestvéreim azzal játszottak, hogy nem szóltak, vegyem le a cipőt, csizmát egy hasonló nyári esőzéskor. Aztán már csak azt tapasztaltam, hogy a lábbeli már nem az enyém, az hozzáragadt a fekete földhöz. Annyi lehetőségem maradt, hogy kifűztem őket, kiléptem belőlük, és mezítláb futottam a nagyok után, azok nagy kacagása közben. 

Nos, hasonló módon jártak a járművek. Pontosabban rosszabbul, mert ahogy még láttak esélyt előre haladni, addig próbálkoztak, de csak mélyebbre ásták magukat. Ekkor jött el a bivalyok ideje. Mikor már kicsit szikkadt a talaj, szép sorjában befogták őket a lovak helyére, és ők könnyedén kimozdították a rakománnyal teli szekereket. (Ennyire azért nem volt egyszerű, mert a bivalyoknak néha nem volt kedve a 'mentéshez', megálltak, és egy centit se mozdultak. Ilyenkor egyedül az segített, ha a gondozók sikeresen ápolták a lelküket.) Ezt még értettem, elfogadtam. Rendben a bivaly lassabb, de jóval erősebb, mint a ló. Azt már nehezebben, de tudomásul vettem, hogy a traktor addig pörgette a kerekeit, míg azok szó szerint félig eltűntek a marasztaló sárban-agyagban. Ez esetekben a bivalyok először kimentették a traktort, majd a rakományát, néha már traktori rásegítéssel. Amin viszont csak kacagni tudtam, amikor a bivalyok a 'körmös' traktorokat mentették. Ezek kb. 10 cm. tüskékkel ellátott vaskerekű traktorok voltak. Kifejezetten olyan terepre tervezték, ahol a gumikerékkel nem lehet közlekedni. Mikor aztán ezek is beásták magukat, jöttek a megmentő bivalyok.

Nem fáradtak el, kérdeztem? Biztosan, de most pihennek akár egy évig is.

Anka

Holnap újra láthatom és magamhoz ölelhetem a lányom! Jön, mert megértette, hogy hívom.
Ebben az öröm által felfokozott állapotomban nem tudok írni senkiről és semmiről.
Ugye ezt megérti mindenki?

Fejreesés - következményekkel

Késő őszi csúnya esős idő volt. Az egyetemi kispályás foci bajnokság a finiséhez közeledett. Aznap - talán kedd, vagy szerda volt - kellett volna lejátszani az egyik csoport rangadót, vagy már az elődöntőt(?). A legjobb salak pálya is alkalmatlan volt a játékra, csak dagonyázni lehetett rajta. Átvonultunk az egyik bitumen pályára. Nem örültem neki. A rengeteg kisebb-nagyobb sérülés után már nem szívesen játszottam ennyire kemény pályákon. A többség így volt ezzel.

Előző szombaton volt a Gólya bál, ahova elhívtam az egyik bölcsész lányt, akivel már vagy ezerszer összemosolyogtunk a nagy olvasóteremben és a koliban is. Ő 'városi' volt - utóbb kiderült albérletben lakott -, de bejárt az évfolyamtársaihoz. A meghívás egy cetlin történt és név nélkül, azzal az 'ideológiával', hogy ha tudja, ki hívja, és ez tetszik neki, akkor úgyis eljön, ha meg nem, akkor volt egy próbálkozás. Ó, mi gyáva férfiak! Én is azt a tipikus szerepet játszottam el, nehogy csalódnom kelljen, nehogy visszautasítsanak. A bálba már kedvem sem volt elmenni. Egyrészt, zavart a meghívásnak ez az idétlen módja. Másrészt, valóban nem ismertem, soha egy szót se váltottunk. Harmadrészt, már előre menekültem, mint a férfiak mindig, hogy akkor nekem most lesz egy barátnőm mindenféle kötöttségekkel? Viszonylag korán érkeztem a bálba, viszont nagyon rövid ideig maradtam. Szinte rohanva néztem át néhányszor a terepet, a tánc parkettet, a megterített asztaloknál ülők tömegét, de őt nem láttam.Aztán, mikor láttam egy lányt, akivel néha együtt mutatkoztak, de most annál a társaságnál sem láttam őt, meghoztam a döntést. Nem fogadta el a meghívást, nem jött el. Kicsit bosszús voltam, de inkább felszabadult, hogy ezt a szerencsétlenül indított ismerkedést nem kell folytatnom.
Viszont hétfőn várt rám, és megállított a menzára menet. - Ne haragudj, hogy nem mentem el a bálba, és hogy nem is jeleztem vissza! El akartam menni, de aztán ... - s belebonyolódott valamiféle ruha-cipő-frizura történetbe. Ez utóbbi követhetetlensége egy hangyányit se csökkentette azt a pozitív élményemet, hogy ez a lány őszintén mondja, amit mond. A hiúságomat legyezgető büszkeségem meg csak nőtt közben, hogy ő el akart jönni, velem akart lenni a bálban. - Rendben, akkor ezt valamelyik este megbeszélhetjük - mondtam, és megegyeztünk egy randi időpontban és helyszínben.

A focimeccs első perceiben szinte helyből felugrottam elfejelni egy magas labdát. Az ellenfél játékosa is ugrott, de ő távolabbról indulva lendületből érkezett, a látókörömön kívülről. Elsodort, és én hanyatt estem. Mindenki utólagos emlékezete szerint először a tarkóm, valahol a fejbúbom környékén érte el a bitument, majd az egész testem oda csapódott. Sem a játékosok sem a nézők nem tudták pontosan elmondani a következő percek történéseit. A döbbenet, az ijedtség, a félelem, a kíváncsiság - kinél melyik - mindig torzított valamit. Én két dologra emlékszem. Rángatózott a testem, vonaglottak a lábaim. Állítólag mindezt a test középpontom körül körbe-körbe haladva a csináltam. A másik, hallottam magam távolról hörögni, és habzott a szám. A 'mesélők' szerint percekig mozdulatlan, eszméletlen voltam, aztán irgalmatlan hangerővel elkezdtem üvölteni. A pálya a klinika telepen volt, így hamar odaért a mentő. Gondolom, azonnal kaptam fájdalomcsillapító, nyugtató injekciókat, majd később elvégezték az ilyenkor szükséges vizsgálatokat. Semmi törést, bevérzést nem találtak.Az orvosok nem akarták elhinni a kísérőim által elmondott történetet. - Egy-két óráig még megfigyeljük, aztán hazamehet, volt a hivatalos orvosi vélemény.
Tisztuló tudatomat már a pályán, később a mentőben, de főleg a kórteremben is az gyötörte, hogy nekem ma még fontos teendőm van. De nem jutott eszembe, mi az. Gondoltam, csak megzakkanhattam egy kicsit, de fájón idegesítő volt, hogy fogalmam nem volt róla, mit kell, kellene még ma elintéznem.
Talán a jó hír hatására - miszerint nem kell bent éjszakáznom - világosodott meg bennem, hogy mi is az a fontos dolog. Akkor estére volt megbeszélve az a bizonyos randevú! Megkértem az egyik haveromat, hogy rohanjon már oda, és mentsen ki engem. Értetlenkedett, hogy majd tisztázzátok egymás között, világos, hogy nem kamuzol stb. De ragaszkodtam hozzá, hogy ő ne várjon rám fölöslegesen.

Az orvosok kötelező pihenést, fekvést írtak elő. A nap történésein merengtem, mikor kopogtattak, és bejött ő. Leült az ágyam szélére, és onnantól évtizedeken át együtt próbáltuk megérteni a véletlen, a szerencse, a megérzés szerepét életünkben. Akkor nem mondtam neki, de újabb jelét láttam annak, hogy engem az Istenek a tenyerükön hordanak. És nemcsak azért, mert azt az ütközést, amely tragédiához is vezethetett volna, én minden karcolás nélkül megúsztam.
Tudtam, 'elvesztem'. Ő lett a feleségem, Ő nevelte fel a két nagyszerű gyerekünket. Közel 30 csodálatos évet éltünk együtt.

Nagyanyám - az I. Világháborús hősi halott felesége

Anyai nagyanyámmal azt játszotta el a Sors, hogy az esküvőjén a pap előtt a hősi halottak tábláján szereplő egyik hús-vér embernek esküdött örök hűséget. Milyen gondolatok járhattak a fejében?...
Főleg, hogy ő a görög-, a párja római katolikus felekezethez tartozott.
Az ő életükről keveset tudok, pedig a szemben lévő zugban laktak, alig több, mint 200 méternyire tőlünk. Ritkán jártam hozzájuk - akartam írni, de ez így nem igaz. Anyu gyakran ugrasztott: - Menj már át nagyanyádhoz, hozzál vagy 3 tojást (egy bögre tejfelt...)! - Kérjél tőle egy fej karalábét és hozd el a zöldborsót - már biztosan kifosztotta! Nálunk is megtermett minden, de főleg zöldség, gyümölcs náluk mindig volt. Igen, még télen is a pincében, a kamrában homokba ágyazva.. Nekik ugyanis egy óriási hátsó kertjük volt, ahol mindenféle konyhai - és szántóföldi - növény megtermett. A mérethez annyit, hogy ott nem felástak egy-két kisebb parcellát hanem tavasszal és ősszel is szántottak, boronáztak stb. (Ezt sem tudom, mikor s hogyan jutottak ahhoz a szántóföldnyi kerthez?) Azt viszont tudom, hogy abban szorgoskodni csak nagyanyámat láttam.
A szokásos gyerek lustaság mellett nem szerettem odamenni, mert mindig le kellett győznöm a körülöttem ugráló és ugató kutyájuktól való félelmemet. Holott a kutya jól ismert, legfeljebb játszani akart velem. Mikor a kertkaputól megérkeztem a házhoz, ott szinte mindig csak nagyapámat találtam, cigarettázott, vagy csak szemlélődött a gangon. Miután elmondtam, mi járatban vagyok, a következő beszélgetés zajlott le.
- Hallod Hé!?  - Mit mond Kend, hallatszott a hátsó kertből? - A kis unokám jött egy pár tojásért. (Gyakrabban a nevemen szólított, de ezt is mondogatta, pedig én voltam a legnagyobb unokája.) Aztán hosszú percek teltek el, mire nagyanyám előkerült a kert mélyéről. Megsimogatta a fejem, majd együtt elsétáltunk a kamrába, a szakajtóból kivette a tojásokat, és gondosan bekötötte egy konyharuhába. - Óvatos légy velük! Mit süt anyád? Többnyire nem tudtam, de néhány óra múlva mindig megadtam a választ, amikor kóstolót vittem a frissen kisült kalácsból, tésztából.
A fentebb használt határozó azért ugorhatott be, mert ritkán beszélgettem velük. A leírt alkalmakkor szinte semennyit, ha meg olvasni mentem át hozzájuk a Szabad Földet, vagy a Kincses Kalendáriumot, akkor még kevesebbet.
Visszatérve a nagyszülők párbeszédéhez. Nagyapám is biztosan tudta, hogy hol vannak a tojások, hiszen egy idő után már én is tudtam. De, a kapcsolatuk szelleme, a köztük kialakult munkamegosztás szerint jártak el. Akkor ezt én kicsit furcsállottam, de merem mondani már akkor is azt éreztem, ez így jól van. Most pedig teljesen helyénvalónak találom.

Öt gyereket szült és nevelt fel. Az egyik fiú korán elhagyta őket. Az egész család nem tudta ezt kiheverni. A testvérek közül hárman még mindig élnek.
Ugyanabból  a parasztvilágból jött ő is, mint az apai ágon megismert rokonaim. Tőle mégis ízesebb beszédet, érdekes kifejezéseket hallottam. - 'Használjátok', mondta mikor a húsvéti locsoláskor a sonkát, vagy a sárga túrót kínálta.

Nagyapám halála az ő halálát is jelentette. Néhány hónappal később követte őt. Mindannyian tudtuk, ez így lesz.

Zene - H.B.

Néhány napja írtam arról, hogyan reagálok egyes dalokra, zenei és előadó művészeti alkotásokra. Akkor csak a személyes jellegéről akartam beszámolni, de már akkor eldöntöttem, hogy ehhez is illesztek egy 'kivonatot'.

A misztikus intuíció minden élő emberben él, akármilyen kába, álmos, alvajáró, lefokozott, reflexív, individuális legyen. A misztikus intuíció az embernek az a legmagasabb szellemi képessége, amelyet az egyéni élet nem homályosíthat el, s éppen ezért ezzel a képességgel s ezzel a tehetséggel önmaga fölé tud lépni, az individuális Ént át tudja törni és a nyílt létet el tudja érni. 

A szón túláradó önkívületnek jele a muzsika. Tudjuk, hogy az őskori vallásokban, Kínában, Indiában, Iránban, Egyiptomban, Görögországban, Júdeában a muzsikának, az éneknek, a kardalnak milyen szerepe volt. Az intenzív érzékenység a zenében és a zenével és a zene által nyilatkozott meg.

A misztikus intuíció az a képesség, amely az emberi lelket az életből kiragadja és a létbe átemeli. Ez az eksztázis, az álom vagy a mámor, a jóslat vagy a prófécia, a vízió vagy az önkívület, az ihlet vagy az elragadtatás. A valóságok ősképeinek körében a lélek szemét megnyitja. Ez történik a magányos meditációban, az ihlet pillanataiban, a mámor idején, a halál órájában, a szerelmi ölelés pillanatában, és amikor zene szól – amikor az emberi lélek intenzíven érzékennyé válik. A misztikus intuíció nem értelmi képesség. Azok az erők, amelyek a meditációban stb. megnyilvánulnak az egyéniségfölötti, egyetemesen létszerű, természetfölötti erők. Ezért lát az ember ihletben, mámorban, önkívületben, elragadtatásban nem absztrakt fogalmakat, hanem egzakt jelképeket. Az eksztázisban az emberiség és a világ egysége közvetlen realitás. A misztikus intuíció a tények világából kiragad, az időből kiemel.

Anyu

Nagymama halála után egy-két évvel Anyu elment dolgozni. Talán sikerült érzékeltetnem, hogy egészen addig semmit nem dolgozott... Papíron 'htb' - háztartásbeli - volt az ő bélyege több százezer kortársával együtt. Valaki ezt is jól kitalálta! Nem háziasszony, nem házvezetőnő, nem sütő-, főző asszony, nem gyermek- és állatgondozó, de hogy 'örüljünk', nem is takarítónő, nem is cseléd. Pedig mindez egyszerre s az anyai, feleség szerepekről még nem is beszéltünk. Egyszerűen 'htb', ami nyugdíjra nem jogosított. Logikus, nyugdíj csak munka után jár!
Szóval, munkába állt, hogy saját jogon majdan nyugdíj-jogosult lehessen. Akkor még apu is téesz alkalmazott volt. Így aztán anyu úgy dolgozott két műszakban, hogy továbbra is megfőzte a mindennapi friss ételt, 2-3 naponta sütött valami finom kalácsot, mosott, takarított. A ház körüli munkákat, a jószágok ellátását ketten végezték. Akkor én már kezdő diplomásként kívülről szemléltem ezt a történetet. De, akkor is és most is úgy gondolom, a majdani nyugdíjra vonatkozó anyagi megfontolás mellett anyut a tenni akarás, a munka szeretete vezérelte. Az otthoni 'htb'-s feladatai csökkentek. Nagymama elhagyott bennünket, a két nagy fiú kirepült, a kicsi lány már nagy iskolás lett, a jószágok száma is megcsappant, a házon sem terveztek semmi nagyobb átalakítást. Aztán mikor apu nyugdíjas lett, az otthoni teendők tovább karcsúsodtak.
Vagy így volt, vagy sem elmúlt 40 éves, mikor kiváltotta munkakönyvet. Akkor, mikor többet pihenhetett volna, kézimunkázhatott, olvashatott volna.

Mikor apu meghalt, már a temetés előtt az első személyes találkozásunkkor elmondta, hogy ő nem szeretne tovább abban a házban - a szülői házunkban - lakni. Megdöbbentem. Egyrészt tudtam, hogy pl. mennyire fontos neki a veteményes kert, ahonnan mindig lehet friss paradicsomot paprikát, répát, karalábét leszedni a finom ételeihez. És fontos volt az ottani 'szöszmötölés', a dudvák kihúzása, a növények karózása stb. Vagy mennyire fontos volt neki, hogy legyen friss tojás, időre legyen rántani való csirke. A kertes ház sok más előnyéről most nem beszélek. Soha nem mennék 'bérházba'! - hallhattuk tőle ezerszer. Azt láttam, nem a halál okozta trauma vette el az eszét. és hogy mennyire elszánt. Mondtam, jól van anyu, megoldjuk, alszunk rá néhányat, addigra hátha már ötleteink is lesznek. Próbáltam megérteni a helyzetét, a gondolkodásmódját, de ez csak napokkal, igazából évekkel később sikerült. Valami konfliktusa támadt a szomszédokkal, megbántották aput, vagy őt? E miatt nem hagyná ott azt az otthonát, ahol közel 50 évig lakott. A testvéreim még jobban megdöbbentek. Különösen a húgom - teljesen érthetően -, akinek a családjával évekig egy fedél alatt laktak, amikor a pici gyerekek nem bírták a panelt. (Erről a szülői önfeláldozásról nem is tettem mindeddig említést.) Ők később is - bár már saját családi házuk lett - naponta megfordultak a szülői házunkban. Majd beszélünk vele. Nem gondolja ő azt komolyan! Ha mégis, találunk valami kisebb portát a közelben. - mondogattuk. Aztán nekem anyu elmondta, egy jó állapotban lévő kis társasházi lakásba szeretne menni. A családi házunkat ő nagyon szereti, de annyit gürcölt benne, érte, annyit dolgozott a házban, a kertekben, hogy ő azt tovább egyedül nem tudja ellátni.
- Nem is akarom. Apukáért még sok mindent megcsináltam, sokszor vele együtt, de a többségét akkor is egyedül. Magamért semmit nem akarok ebben a házban dolgozni!
Ezt megértettem, és a testvéreimmel együtt elfogadtuk. Azt, hogy ebben a döntésében mekkora bölcsesség, mennyi (élet)erő, életismeret volt ma is csak csodálni tudom.
A Sors kegyes volt hozzá, mert egy igényesen felújított, jó elrendezésű lakást találtunk szinte heteken belül. Mikor később azt láttam és látom, hogy a 2 szobás jó beosztású lakásban mindig minden a helyén van, hogy anyu jól érzi ott magát, mert uralja ezt a méretű új otthonát, akkor még jobban értem őt.
Már 15 éve alakítgatja új birodalmát, amelynek otthonosságából, melegségéből töltekezni, erőt meríteni tudunk - érzik ezt, mondják ezt az unokái is.

Adatok és tények

Nézem a blog statisztikáját. Oldalmegjelenítések száma ma 114. Szigorú statisztikai megközelítéssel is szignifikáns növekedés az elmúlt időszakhoz képest. Persze fogalmam sincs róla, mit jelent.
Talán örülnék, ha egyre többen olvasnák a bejegyzéseimet - egyszerű hiúság. De, nem ezért írok. Feltehettem volna a címet a közösségi oldalakra, vagy írhattam volna körleveleket a különböző levelezési listáimon. Családtagjaimat, barátaimat és egy-két volt kollégát értesítettem, mibe is vágtam a fejszémet. Tudtam előre, hogy túl személyes bejegyzések is lesznek, az meg nem tartozik a nagyvilágra - így gondolkodtam.
Visszatérve, lehetséges, hogy egyetlen olvasóm bötézik, megnyitja, olvas valamit, bezárja, újra megnyitja stb.
Az USA-ban, Romániában és Indonéziában is olvasnak. Mindenkire kíváncsi lennék, de az utóbbira különösen! Szabad, lehet megjegyzéseket írni. A nekem nem tetszőket úgy se jelenítem meg...

(A következő kicsit alpári, tessenek elnézni!)

Ezen technikai örömöket azért is osztottam meg az olvasókkal, mert az utóbbi napokban, hetekben ezen kívül csak negatív élményeim vannak. Az utóbbi években kedvelem a 'nagydolog' közben az újságokat böngészgetni. (Lehetséges, hogy a klasszikus vicc tartott vissza sokáig? Nevezetesen, Mása néni Pravdával a hóna alatt a kert végébe tart. ...ni megy, mert olvasni nem tud.)
De, mikor ugyanazon a napon ezt a 'szertartást' már tucatjára van lehetőségem átélni és közben elátkozom az egész gyógyszeripart, megutálom az egész nyomtatott sajtót is.
A múltkor az egyik gyógyszer ilyen-olyan mellékhatásairól beszélgettem az egyik legkiválóbb orvosommal. Pontosabban én nyavalyogtam, hogy de hát így, meg úgy... Mire ő. - Azt a gyógyszert, aminek nincsenek komoly mellékhatásai, ne is szedd! Mert annak hatása sincs!

Zene

Régen, mikor még folyó mondatokban írtuk az önéletrajzainkat - ma hol ilyen, hol olyan sablon szerint 'cv'-zünk -, komoly teret szenteltem annak, mennyire fontos az életemben a zene és a tánc. Erről majd írok bővebben.
Most csak annyit jegyzek meg, hogy az utóbbi időben a rám igazán ható dalok esetében elkezdek sírni, sőt zokogni. A zene ereje, szépsége ezt teszi velem.

Néhány hete ezt
https://www.youtube.com/watch?v=f7qwrFMl4KE,

tegnap pedig ezt nem úsztam meg száraz szemmel. (Reklám és utólagos kommentek nélkül.)

http://tv2.hu/rising_star/167962_czibi_norbert_homok_a_szelben.html

Valahogy ekkor vagyok a legközelebb az Universumhoz, a Teremtőhöz.
Az igazán nagy művészek - költők írók, festők, de különösen a zenészek - mindig is gyanúsak voltak nekem.