'F-es'

Politizálni garantáltan nem fogok itt a blogon sem, de a megélt élményeim kapcsolódhatnak az akkori 'nagypolitikához'.
A 60-as, 70-es években sokan bekerültek a felsőoktatásba az ún. 'F-es' kategóriába sorolt gyerekek, a munkás, paraszt szülők gyerekei. Köztük én is. Azt, hogy a deklarált politikai akaratot hogyan érvényesítették az egyes intézmények az egyébként szigorú felvételi rendszeren belül, valószínűleg senki nem tudja megmondani. Bizonyára, mint minden diszkrimináció ez is számos igazságtalan, méltánytalan helyzetet szült. Ilyen-olyan példákat én is tudnék mondani, amikor tehetséges, jó képességű diák az adott felvételi eljárást követően "Hely hiány miatt elutasítva." indoklást követően nem kezdhette meg a tanulmányait. Azért, mert kellett a hely egy F-esnek? Vagy azért, mert egy másik értelmiségi szülők gyereke esetében működött a magyaros 'uram-bátyám' szisztéma, s mondjuk a papa (nagypapa, keresztapa, szomszéd) oda tudott szólni a nagy rendszeren átnyúlva az egykori évfolyamtársának? Mint minden nem tiszta rendszert ezt is lehetett manipulálni. De, nem ezt akartam értékelni. Sőt, a szocialista rendszer élet-képtelenségét, működés-képtelenségét is megértettem.
Azt viszont tudom, hogy az azokra az évfolyamokra bekerült fizikai dolgozók gyerekei valóban a korosztályuk legtehetségesebb diákjai voltak. Már a középszert sem tudta a rendszer 'benyomni'. A vidéki gimnáziumok, a kisvárosi iskolák eminens tanulóit vették fel, akik élni akartak és tudtak a 'történelmi' eséllyel. Akik mégsem, azok kihullottak. A vizsgákon, szigorlatokon az oktatókat már nem érdekelte, kinek milyen 'bélyege' van a hallgatói nyilvántartásban.
Az esélyt valójában nem a bejutás, nem maga a felvétel jelentette. Számomra sem. (Öregdiákként megtudtam, hogy a 64 fős évfolyamra a 4. legmagasabb pontszámmal jutottam be - többekkel azonos pontot elérve.) Hanem az, hogy kollégiumi ellátást kaptam. Igaz, 10 ágyas szobában, mint kolis társaim 98 százaléka. Minden napra kaptam ebéd- és vacsora jegyet. (A felsőbb évesek egy-két évvel korábban a koliban reggelit is kaptak.) Ezen kívül kaptam szociális- majd később tanulmányi ösztöndíjat. Ebből meg tudtam vásárolni a tankönyveket, jegyzeteket, de futotta másra is. Soha annyi szépirodalmi könyvet, lexikont, szótárt nem vettem, mint hallgató koromban. Minden feltétel adott volt a tanuláshoz. Pazarlás volt az akkori kurzus részéről?
Mikor azt mondtam, a képzési rendszer nem tűrte el a nem odavalókat, akkor pl. arra gondoltam, hogy egyszer lehetett évet ismételni, s egyszer lehetett évet halasztani. Az első egyértelműen a nem megfelelő tanulmányi eredmény miatt következhetett be, a másik egyéb - egészségügyi, szociális stb. - okok miatt, de sejthető, hogy ez azért elég 'puha' volt'. Mindannyiunknak szó szerint létkérdés volt a sikeres előrehaladás. Nem gondolom, hogy a kritikus vizsgahelyzetekben megélt stressz javította a leendő értelmiség idegi állapotát, de az biztos, hogy motiválatlanságot, érdektelenséget én évtizedes nagyságrendben nem tapasztaltam.
Tudom, hiba egymástól 40-50 év távolságnyira lévő rendszereket, gyakorlatot összehasonlítani azzal a céllal, hogy akkor, melyik is a jobb. Nem is teszek semmi ilyet. Foglalkozzanak ezzel a szociológusok, a felsőoktatás kutatói! Én csak két dolgot jegyzek meg a jelenlegi gyakorlatról a közel 45 éven átívelő tapasztalataim alapján. Egyrészt, a mai felsőoktatást dominálja a kétlépcsős képzés és a tömegoktatás. Főleg az utóbbi miatt a mai rendszer beszívja és benn tartja az adott korosztályok szerény képességű gyerekeinek tömegeit. Nagy számban azokat is, akiknek szaktól, intézménytől függetlenül sehol nem kellene jelen lenniük a képzésben. Sajnos, az intézményi érdekek erre rá is segítenek. Ráadásul a rendszer el is hiteti velük és szüleikkel, hogy ha diplomát szereznek, akkor megnyílnak előttük az érvényesülés útjai. Társadalmi mértékű hazugság, amelyet politikai színezettől függetlenül elkövetnek kormányaink. (Kollégiumi elhelyezésről, étkeztetésről csak annyit, hogy pénteken déltől hétfőn délig csak külföldi hallgatókat lehet látni a campusokon.)
Nem csoda, ha az órákon a motiváltság, az érdeklődés, a céltudatosság minimális szintjét se lehet tapasztalni a hallgatók nagy hányadánál? És ez a második a nagyobb tragédia! Ez nem egy több komponensű, magasabb szintű pazarlás?