A feleségem, aki megszülte és akivel felneveltük két csodálatos gyermekünket csak felszínesen ismerte Évát - gondoltam mindig, s írom le most is. Azért fogalmazok így, mert ugyan tőlem tudott Éváról, de ha néha itt-ott, boltban, utcán stb. összefutottak a Hogy vagytok? Gyerekek? típusú témán túl soha nem mentek mélyebbre. (Ez utóbbin is mindig csodálkoztam. Én az évtizedek alatt jó ha háromszor találkoztam vele.)
Azon a napon, amelyen megtudtuk Éva halálhírét a reggeli rohanás után először kora este találkoztam a feleségemmel. Meghalt Éva - mondtuk szinte egyszerre, majd egymást átölelve zokogtunk. Ő vigasztalhatatlan volt. A buta férfi agyammal ezt se értettem. Tudtam, hogy nem színjáték, de valahogy nem találtam helyénvalónak. Utalásaiból, elharapott szavakból tudtam jóval később összerakni, mit élhetett meg az engem mindenkinél jobban ismerő, engem őszintén szerető asszony, aki egyébként is mély empátiával rendelkezett. Elment Éva, aki a távolból figyelt rám, figyelt ránk. Akit valami mindannyiunk számára felfoghatatlan lelki síkon ő is társának tekintett. Mikor Éva elment, ő egyedül maradt, egyedül az ő nyakába szakadt, hogy vigyázzon rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése