Apu

Édesapám a parasztvilág férfi (férj, apa, testvér) mintáját adta át nekem - annak minden előnyével és hátrányával együtt. Meggyőződésem, hogy ennek a mintának sokkal több pozitív vonása van, mint negatív. Arról, hogy ezekből a genetikailag adott, illetve a neveltetés által alakított jellemzőkből én mit s hogyan jelenítettem meg, majd mások mesélnek. Én apuról - így hívtuk őt - fogok írni.

A korosztályában kifejezetten magas, szikár, szúrós szemű ember volt. Iskolázottságát meghaladóan tájékozott, intelligens. A legfontosabb jellemzői a becsületesség, a megbízhatóság, a család mindenek fölötti szeretete és védelme. Tisztelte a törvényt, elfogadta a sorsát, hitt Istenben. Soha nem láttam, hogy irigy lett volna másokra.
Főleg a téeszesítés előtt, de aztán is - gondolom, más-más ügyekben - rendre hozzánk jöttek a paraszt emberek, ha valamilyen számolási ügyük volt (termés, bevétel), vagy valamilyen szerződést kellett megfogalmazni, előkészíteni. Jani bácsi, segítsen már! - mondták a nála jóval öregebbek is. A megszólítás a tiszteletet mutatta. Később azt vettem észre, hogy a jóval fiatalabb, azaz, lényegesen magasabb iskolai végzettséggel rendelkező rokonaink is hozzá fordultak tanácsért.
A templomban az egyházközség pénzügyeit is rábízták. A vasárnapi, ünnepi misék után már otthon az asztalnál ülve mindig várnunk kellett rá, mert ők még számolták a persely pénzt.
Leírhatatlanul büszke volt ránk, gyermekeire. Magára kellett volna büszkének lennie, hogy a szegény paraszti világból indulva mindhármunkból diplomás embert nevelt. Soha nem beszéltünk erről a testvéreimmel, de láttam, tudom, mindent megtettünk, hogy megélhesse a büszkeség érzését. Nem éltünk vissza azzal a ténnyel, hogy tudtuk, szó szerint mindent odaadnak édesanyámmal együtt, ha tanulásról van szó.
Ritkán avatkozott bele közvetlenül az életembe. A gyenge egészségem megerősítéséért többször iskolai (úttörő) táborokba küldött, ami mindig komoly kiadásokat jelentett. Tanácsára, kérésére gimnáziumba már az egyik miskolci elit gimnáziumba jelentkeztem, egyetemre Sopront nézte ki számomra. Mindkétszer vállalta az előre pontosan nem is látható plusz kiadásokat, mert az orvosok környezet változást javasoltak. Végül az én akaratom érvényesült, maradtam Böszörményben, illetve a KLTE-re mentem - persze nem anyagi megfontolások miatt. Egyik döntésemnek se örült, de tudomásul vette, és azzal a kérdést le is zárta. Soha nem jött elő valami 'bezzeg, ha...' típusú megjegyzéssel.
Első emlékem vele kapcsolatban az, amikor ha jól sejtem a vasárnapi mise után felsétált velem a 'főutcára', és megmutatta az ő fiát a más felekezetű templomokból kitóduló ismerősöknek és az egész világnak. Megmutatta, hogy a fogságból hazatért öreg legénynek milyen szép, nagy fia van. (Akkoriban egy férfi, aki már elmúlt 30 öreg legénynek számított.) 3-4 éves lehettem, az öltözetem biztosan makulátlan volt, erre édesanyám volt a garancia. Ezt a sétát utóbb többször elmesélték, de nem ezért emlékszem rá. Az apu által megélt élmény erőssége bizonyára rám is átragadt, mert filmszerűen előttem van, hogyan kellett köszöngetnem az embereknek, kik simogatták meg a fejemet, kik adtak puszit. Az ilyeneket utáltam - mint minden gyerek a hasonlókat -, de azt, ott valahogy már akkor sem.

Folyt. köv.