Éva

A nagy szerelem elsős egyetemistaként talált meg. A korábbi flörtöket, az ügyetlenül rabolt csókokat, a mozik széksoraiban megélt élményeket, a be nem teljesült vágyakozásokat nem lehet összetéveszteni azzal az érzéssel, amit bizonyára mindannyian megélünk. Megjelent az életemben Éva, s ott is maradt mind a mai napig. Mindent megváltoztatott. Kitörölhetetlen nyomot, lenyomatot hagytunk egymás lelkében.
Mintegy 4 évig jártunk együtt. Mindenki által elkönyvelten egy pár voltunk. A barátaink, a családjaink, az ismerőseink, de még a tanáraink is ezt erősítették bennünk. Az ő kollégiumi barátnői féltő gonddal ápolták, felügyelték a nekik is tetsző kapcsolatunkat. Megéltük mindazokat a csodákat, amit az első szerelem két egyetemista számára adhat, de elkövettük mindazokat a hibákat, sőt bűnöket is, amelyek két, az önálló életet most tanuló, gyakran meggondolatlan, néha felelőtlen ember elkövethet. Összetartoztunk, a 'világ' szeretett bennünket, kettőnket úgy együtt.
(Ha 10-15 évvel a végzés után találkoztam egy rég nem látott volt egyetemista társammal, egy-két mondat után megkérdezte, hogy van Éva, hol dolgozik stb. Én meg szinte pironkodva mondtam, hogy ötödéves korunkban befejeződött a kapcsolatunk, én megismertem a későbbi feleségemet, de tudom, kiváló tanár stb.)
Én nagyon rossz voltam a kapcsolatunkban. Most már 60 fölött tisztán látom, hogy se előtte, se utána senkivel nem voltam annyira igazságtalan, kegyetlen, mint vele. A szinte idilli kapcsolatból nagyon hamar ki-ki kacsintgattam, menekülni akartam, más lányoknál vágytam sikerélményeket szerezni. Ez azt jelentette, hogy egy év után rendre szüneteket tartottunk. Persze, mindig az én kérésemre, s mindig volt hozzá - így utóbb világosan látom - valami nevetséges 'ideológiám' a szabadság, az önállóság, az önmegvalósítás fontosságára utalva. Ő elengedett. Elengedett, mert tudta, visszamegyek hozzá. Valamelyest akkor is láttam a helyzet tarthatatlanságát, és többször megfogadtam, hogy nem, nem megyek vissza hozzá. De gyenge voltam, s mindig az ő vállán, ölében sírtam el a - nem egyszer szerelmi(?!) - bánatomat. És ő mindezt hagyta, tűrte. Egy idő után már nem a nőhöz, csak(?) a lelki társhoz mentem.
Volt olyan helyzet, mikor bementem a koli szobába, de csak a szobatársait, barátnőit láttam. Akkorára már volt egy barátja (udvarlója, rajongója), vele voltak a másik szobában. El akartam menni, de a lányok egyike beszaladt hozzájuk, kijöttek, a fiú elment, mi pedig Évával kettesben folytattuk. Ez a fiú lett a férje, gyerekeinek apja. Az Isten áldja meg! Remélem, megbocsátotta, milyen megalázó helyzetekbe hoztam, hoztuk!
Gyógyíthatatlan kór támadta meg. Hozzám is eljutott a hír, de nem tudtam, nem éreztem, van-e tennivalóm. Aztán a Klinikán dolgozó egyik volt évfolyamtársam hívott fel telefonon, hogyha még szeretnék Évával találkozni, akkor látogassam meg a kórházban. Mondtam a feleségemnek, délután meglátogatom Évát. Jó, tedd azt! - válaszolta. Egy csont soványra lefogyott alaktalan valakit találtam az ágyban. Néhány pillanat részemről a döbbeneté, az ő részéről az eszmélésé volt. Aztán csillogás költözött a szemébe. A mindenhonnan lógó csövek ellenére nagy erőfeszítések árán 'köszönöm' kilélegzésére kényszerítette a hangszalagjait. Majd ezt még megismételte néhányszor. Én megfogtam az alig megfogható kezét, de, azt hiszem, semmi érdemlegeset nem tudtam mondani. Mindkettőnk szemében megjelentek a könnycseppek. Egy-két perc után eljöttem. Másnap jutott el hozzám a hír, hogy Éva meghalt.
Azt, hogy milyen erős szál kötötte Évát hozzám, mit jelenthettem a számára a temetésén értettem meg. A kondoleáláskor úgy a férje, mint a lányai és az öccse megköszönték, hogy meglátogattam őt a kórházban. Meggyötört tekintetük őszinte hálát sugárzott. Nem tudom elmondani, mit éreztem.
Ki volt számomra Éva? Az a nő, az az ember, akiről a fentieket csak zokogva tudtam leírni.