Gyerekkoromat végig betegeskedtem. Gyenge voltam, pl. esélyem sem volt felmászni a kötélen.
A szabadság hegyi szanatóriumban kaptam rá a focira. Ott mozogni kellett az éles, tiszta levegőn szó szerint kifulladásig. Aztán nyolcadikos koromban, majd gimisként rengeteget fociztam. Az iskola udvarokon - tornaórákon, lyukasórákon, a szünetekben, gyakran délutánonként is. Ha nem ott, akkor a 'kertalján' gumi labdával általunk kreált kapura. (A város szélén lévő parlagon hagyott terület.) Suliból hazaérve, valamit bekaptam ebédre, aztán órákig a hátsó udvaron egyedül rugdostam a kapuhoz a gumi labdát. (Ez a kapu a parasztudvarok jellegzetes kétszárnyú, többnyire fából készült kapuja.) Éreztem, egyre többet bírok futni, egyre erősebb vagyok. A foci, a foci imádata, a mozgás igénylése változtatta meg a betegeskedő életemet. Az egyetemista évek alatt aztán minden bajom elmúlt. Meggyőződésem, hogy ebben döntő szerepe volt a szinte mindennapi, esetenként napi többszöri focinak. A mozgás szükségességét, jótékony hatását mind a mai napig érzem.
Egyáltalán nem voltam tehetséges, még ügyes sem. Hosszú ideig azért választottak be a csapatba, azért szerettek velem játszani, mert jól helyezkedtem, és vagy visszapasszoltam a labdát, vagy én rúgtam be a gólt. Ahogy egyre többet és egyre gyorsabban futottam, ez a szerep egyre hatékonyabbá vált. Majd már azt vettem észre, hogy cselezni is tudok, hiszen az elgurított labdához ismét én értem oda először. A hosszú lábaimnak, fordulékonyságomnak köszönhetően, egyre kiismerhetetlenebbé vált a játékom, nem beszélve arról, hogy minden helyzetből pontosan lőttem. A hosszú lábak a védekezésnél, a labdaszerzésnél se jöttek rosszul. (Dekázni egyáltalán nem tudtam - aztán egy-két nap alatt azt is megtanultam.)
A csetlő-botló vézna gyerekből így lettem gimi válogatott, majd egyetem válogatott focista. A rengeteg futásnak, gyakorlásnak, kapura rugdosásnak köszönhetően. (Mikor látom, hogy a magyar futballisták az égbe rugdossák a szabadrúgásokat, a kapu mögé a beadásokat, és látom, hogyan fut át rajtuk az ellenfél egy-egy nemzetközi meccsen, akkor pontosan tudom, mivel foglalkozhatnak az edzéseken. Semmivel.)
Nagy pályán nem mozogtam otthonosan, nem tudtam, mit kell csinálni. Minél kisebb volt a pálya, én annál jobban érvényesültem. 3-5 fő kiskapura, kapus nélkül, az volt az igazi! Azt gyakoroltam, azt tanulták meg az izmaim, reflexeim a libalegelőn.
A rengeteg bitumenes játék, a sok ütközés, no meg a hófocik csupasz térddel meghozták az eredményt. Az ízületeim nem bírták tovább, 35 évesen le kellett mondanom erről a szerelmemről. Maradt a tenisz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése