Az erőszakos téeszesítés után a 60-as évek elején minden családi összejövetel arról szólt, ki mennyire meri, ki milyen változatosan tudja szidni a rokonok közül a 'téeszcsét'. (Amit akkor nem tudhattam, hogy '56 közelsége, a padlássöprések megélt emléke, a Hortobágyra kitelepítettektől mérhető mindössze 20-30 kilométernyi távolság azért határt szabott az indulatoknak.) A téli disznóölések, névnapok szolgáltatták az alkalmat, az elfogyasztott alkohol mennyisége, és az egyéni vérmérséklet határozta meg, ki mennyire volt hangos. A 8-12 éves fiúcska értelmi képessége és érzelmi szintje már elég volt ahhoz, kiigazodjak a megnyilvánulások között.
Annak több szava volt a társaságban, akitől több hold földet, több lovat, szekeret vettek el. És jobbat, mert nem mindegy, hol volt az a bizonyos föld, ki milyen jószágokat vitt be a téeszbe. Ők eleinte meg is siratták a 'birtok' elvételét. Nagy különbségek nem igen lehettek, mert ezen a ponton nem nagyon vesztek össze a borozgatók. A rokonaim mindannyian a törpebirtokosok, azaz a szegény paraszt kategóriába tartoztak. (Fogalmam sincs róla, hogy a háborút megelőzően melyik rokonomnak mekkora földbirtoka volt, és arról se hogyan alakultak ezek a viszonyok a földosztás során.)
Néhány év alatt egyre inkább megjelentek azok a vélemények, amelyek már azt fogalmazták meg, hogy - Igaz, elvették 'ezek' a földemet, lovamat, szekeremet, de nézzük már meg, hol is tartunk! A propaganda filmek 'miénk' érzését azért soha nem hallottam senkitől. Nem dicsőíteni fogom a több szempontból hibás erőszakos téeszesítést. Az emberi, politikai, erkölcsi, szakmai hibákkal többnyire tisztában vagyok. De, az érdekes, hogyan élte ezt meg a nagy családom.
A böszörményi parasztság a nagyon szerencsések közé tartozott abban az időben. A böszörményi földek nagyobbik hányada olyan jó zsíros termőföld - mind a mai napig az -, hogy ha csak a kialakított téeszek vezetői nagyon el nem cseszték a dolgokat, akkor a tagságnak és azok családtagjainak jó megélhetést tudtak biztosítani. (Többször is elcseszhették, mert emlékszem, szűntek meg nálunk is téeszek.) De az én rokonságom a Piros Csillagban - Vörös Csillag MGTSz - kimaradt ezekből a szakmai hibákból. Olyannyira, hogy én azt már az újságokból is tudhattam, a böszörményi téeszek az ország legjobb téeszei ilyen-olyan terméseredmények alapján. (Pedig nem tartoztak a kirakat téeszek és állami gazdaságok közé.)
Visszatérve a családi összejövetelhez. A sokadik pohár bor után a fiatal traktoros unokatestvérem, direkt zrikálni kezdte az apját. - Tudja édesapám hány centi mélyen szántok én? Húsz lovával se tudta volna megmozdítani azt az ekesort! Na, és látott maga valaha akkora kukorica csöveket, amilyeneket legurítottam a platóról a kertje végében? A bátyja még messzebre ment. Édesapám, én emlékszem, mennyit idegeskedett az időjárás miatt, a belvíz miatt, a vetőmag miatt, hogy oda a termés. Tudja, mi most legfeljebb azért izgulunk, hogy rá tudjunk menni a földre, el tudjuk végezni a szántást, boronálást, vetést, aratást. Hogy kapjuk meg a munkaegységet. Ilyenkor télen, még azért se. A többiért izguljanak 'azok'!
A réti üzemegységben volt két bivaly. Mikor édesapám bemutatta az istállókat, a rengeteg lovat, tehént, disznót, akkor megmutatta azokat is. Soha nem láttam, hogy azokkal valamit szállítottak, vontattak volna. Indokolatlannak is láttam volna, hiszen lovas, de akár tehenes szekérrel sokkal gyorsabban lehetett mozogni a majorban, nem beszélve a traktorokról, teherautókról. Kérdeztem is aput, hogy miért tartják őket? Majd egyszer meglátod, mondta sejtelmesen. Egyre jobban izgatott a dolog, mert azt is észrevettem, hogy nagy becsben tartják őket, még külön gondozójuk is volt.
Nagyon nagy nyári zápor, zivatar volt azon a délutánon, és a lovas szekerek közül jó néhányan, sőt a traktorok egy része is kint rekedt a földeken. Ugyan mindegyik igyekezett elérni legalább a dülő utakat, de sokukat megfogta a réti fekete föld.
A jelenséget ismertem kis gyerek koromból, amikor is nagyobb unokatestvéreim azzal játszottak, hogy nem szóltak, vegyem le a cipőt, csizmát egy hasonló nyári esőzéskor. Aztán már csak azt tapasztaltam, hogy a lábbeli már nem az enyém, az hozzáragadt a fekete földhöz. Annyi lehetőségem maradt, hogy kifűztem őket, kiléptem belőlük, és mezítláb futottam a nagyok után, azok nagy kacagása közben.
Nos, hasonló módon jártak a járművek. Pontosabban rosszabbul, mert ahogy még láttak esélyt előre haladni, addig próbálkoztak, de csak mélyebbre ásták magukat. Ekkor jött el a bivalyok ideje. Mikor már kicsit szikkadt a talaj, szép sorjában befogták őket a lovak helyére, és ők könnyedén kimozdították a rakománnyal teli szekereket. (Ennyire azért nem volt egyszerű, mert a bivalyoknak néha nem volt kedve a 'mentéshez', megálltak, és egy centit se mozdultak. Ilyenkor egyedül az segített, ha a gondozók sikeresen ápolták a lelküket.) Ezt még értettem, elfogadtam. Rendben a bivaly lassabb, de jóval erősebb, mint a ló. Azt már nehezebben, de tudomásul vettem, hogy a traktor addig pörgette a kerekeit, míg azok szó szerint félig eltűntek a marasztaló sárban-agyagban. Ez esetekben a bivalyok először kimentették a traktort, majd a rakományát, néha már traktori rásegítéssel. Amin viszont csak kacagni tudtam, amikor a bivalyok a 'körmös' traktorokat mentették. Ezek kb. 10 cm. tüskékkel ellátott vaskerekű traktorok voltak. Kifejezetten olyan terepre tervezték, ahol a gumikerékkel nem lehet közlekedni. Mikor aztán ezek is beásták magukat, jöttek a megmentő bivalyok.
Nem fáradtak el, kérdeztem? Biztosan, de most pihennek akár egy évig is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése