Öcsém

Egy hét híján 51 hónappal vagyok idősebb nála. Nem kegyerem a számmisztika, de a közös életünk a 'csordahajtó köz' 51. szám alatt zajlott. Mikor ő iskolába ment, én felsős lettem, mikor ő felsős, akkor mentem én gimibe, s mikor ő középiskolába ment, én akkor kezdtem el az egyetemet. (A húgunk meg az általános iskolát, de erről majd egy másik epizódban.) Ez a korkülönbség nem akkora, hogy ne tudtunk volna mindenfélét együtt is játszani, de elég nagy ahhoz, hogy én szinte minden esetben az eleve nyerő pozícióban lehettem. Ha mégsem, és a verbális érveim is elfogytak, akkor még mindig megmaradt a fizikai 'igazság' tétel. Csak remélni tudom, hogy jól emlékszem, ez utóbbi egyáltalán nem volt mindennapos. A bátyus szerepében bizonyára sokszor ellöktem, nyakon vágtam, odarúgtam, de nem püföltem, nem vertem meg soha. A játék hevében mások előtt adott nyaklevest mostanáig szégyellem.

Miért szeretett velem játszani az örök vesztes szerepében? Elsősorban azért, mert mindketten imádtunk játszani, versengeni. Mindig kitaláltunk - a koromból adódóan többnyire én - valami kis külön versenyt. Ki milyen messziről talál a szenes kosárba a labdával, vagy ki tudja megdobni a hógolyóval a kéményt? Rengeteget kártyáztunk, társasoztunk, de főleg sakkoztunk és fociztunk. Másrészt - és nem csak az alkalmi játékokban -, nem ritkán nyert is ellenem. Nem szeretném misztifikálni a dolgot, de az a koncentráció, kitartás, ami az ő győzelméhez kellett egész életére megkeményítette őt. Az apró sikerélmények pedig megismertették vele a siker ízét és annak az árát is. Harmadrészt tudhatta, hogy 'csak úgy' én nem engedem nyerni, viszont nem is csapom be, nem csalom el a vesztes partit.

Nem úgy, mint amikor napról-napra kijátszottam őt a közös éjszakai alvásaink során. Egy ágyban aludtunk a felnőttektől külön szobában. Én nagyon félős fiúcska voltam. Megvártam, amíg elalszik, és akkor gyorsan, ügyesen belülre, a fal mellé húzódtam. Az ő kis teste védelmezett engem. Reggel könnyű volt visszamásznom, mert ő nagyon lassan ébredt, hosszú percekig tudott bambulva ülni az ágy szélén...

Az összes családtagomat tekintve is ő került hozzám a legközelebb. Egyetemista koromban a tárcámban hordtam a fényképét, s büszkén mutogattam, majdhogynem az ő fotójával csajoztam. Sötét göndör hajú, fekete szemű jó képű legény volt!

Nem titkolom, abban, hogy néhány bejegyzés után még mindig folytatom a blog építést az ő levelének kulcsszerepe van. "Nagyon jó olvasni, ahogy megidézed a régi éveket. ...ez az én történetem is. A nem családdal kapcsolatos írásokat tekintve ismét csak kiderült: mintha ez énrólam (is) szólna." Akik nem állnak ennyire közel hozzám, valami hasonlót legfeljebb egy-két bejegyzés részlet esetén érezhetnek. De, már akkor is érdemes próbálkoznom.

Hogyan folytatódott ez a nagyon intenzív, mély, őszinte testvéri kapcsolat? Mindketten éltük a saját életünket, építettük szakmai pályánkat, és a kis családjaink kötöttek le bennünket elsősorban. Az öcsém vegyész mérnöki diplomát szerzett az ország legjobb egyetemén, ahol már 1980-ban odafigyeltek arra, hogy egy számítástechnikai szakirány tovább növeli a végzettjeik diplomájának értékét. Az öcsém esetében ez tökéletesen működött. Az adott terület kiváló programozója, rendszerfejlesztője lett.

Én vágytam a gyakoribb találkozásokra, a közös családi programokra, üdülésekre, de megértettem, ő másként érzi jól magát. Látva most, hogy én képes vagyok időnként még túl személyes formában is megnyílni, megtisztelt azzal, hogy elmondta, ő mit s miért úgy élt meg az elmúlt 40 évben. Nem idézem - ahhoz jogom se lenne -, de a megfogalmazásai pontosak, és én magam is ilyennek láttam, látom. Ő egy eléggé befelé forduló ember. Igénye az önmegmutatásra annál is kisebb, mint ami egészséges lenne. Teljes jelentésével magára érvényesnek és jellemzőnek tartja, hogy minden ember többé-kevésbé "egyedül" éli le az életét. Ez nem panasz, és főleg nem szemrehányás részéről senkivel szemben sem. 

A kapcsolatunk - és a kapcsolata a család más tagjaival - egy önzetlen, szeretet teljes, segítőkész, csak jó indulatot tartalmazó kapcsolat, kevés találkozással, beszélgetéssel. Bármikor számíthatunk egymásra. Nálunk is lezajlottak annak idején a nagy építkezések, minőségi cserék stb. Súlyos milliókkal segítettük az épp rászorulót. Az esetek többségében még egy feljegyzést se készítettünk a 'tranzakciókról'.

Édesapámék családjában még volt egy fiú testvér, 2-3 évvel volt fiatalabb apunál. Nyolc éves korában elvitte a szamárköhögés. Az öcsémnek a család ugyanazt a nevet adta, felvállalva ezzel azt a majdnem örökös rettegést, hogy nálunk, mikor üt be a baj? Emlékszem rá, hiszen már elmúltam 12 éves, mit éltünk meg, mikor az öcsém a 8. születésnapja előtt nem sokkal megfázott és köhögni kezdett. De, a Teremtő őt meghagyta nekem, nekünk. Köszönöm!