Húgom

Azt írtam az öcsémről, hogy vele kerültem a legszorosabb kapcsolatba. Ez tény. Picit féltem, hogy nehogy megbántsam ezzel a másik testvéremet, a húgomat. Vele a kapcsolatom teljesen másképp alakult a korkülönbség miatt. Arra is utaltam, hogy volt olyan szeptember, mikor a három testvér egyszerre volt 'elsős'. Ő kezdte az általános iskolát, öcsém a középiskolát, én az egyetemet. Azaz, addig éltünk egy családban, míg ő el nem ballagott az óvodából. Ő kisbaba volt, én kamasz. Nem áthidalható életszakaszok. Restelkedve leírom egy durva igazolását ennek. 

A téli szünetre hozott haza apu a szanatóriumból 1965-ben. Nagymama és az öcsém otthon voltak. Kérdeztem, hol van anyu? Átmentek nagyanyédékhoz (az anyu szüleihez). Hogyhogy átmentek? Hát ketten, a kis húgoddal. A tudatomban sem volt benne, hogy nekem van egy gyönyörű egyéves húgom... Bocsásd ezt meg nekem, húgom! Nem neked szólt, és nem is a testvéri szeretet hiánya a magyarázat.

Nemrég köszöntöttük őt 50. szülinapján. Előzetesen a család készitett egy rövid video összeállítást. A felvétel mozaikok egymástól függetlenül, egymástól földrajzilag is távol készültek. Közösen megnézve a szerkesztett filmet, mindjárt az elején kitört a családi a kacagás. Ugyanis úgy az öcsémnek, mint nekem az első érdemi emléke az volt a húgunkról hogy sokszor kikaptunk miatta, mert mindig kiesett a bölcsőből, babakocsiból, leesett az ágyról. Anno mi még azzal is tetéztük a bajt, hogy a legkülönbözőbb történeteket találtuk ki, hogyan okozta ő a balesetet. A 'kikapás' rész persze nem volt komoly, de az igaz, hogy bármelyikünkre is bízták a felügyeletét, egyikőnk se vette nagyon komolyan, se a kis-, se a nagy kamasz. Évtizedek múlva a felébredő lelkiismeret szólalhatott meg a bátyusokban. 

Aztán egyszercsak hivatalosak lettünk a hugica esküvőjére, majd megszülettek a fiúk. Mintegy 20 éve figyelem, milyen ösztönösen és mégis mennyire tudatosan építi a családját. Természetesen a férjével együtt, de szándékosan az előző megfogalmazást választottam. Azért is, mert a kapcsolatuk, a házasságuk elején el kellett fogadtatniuk magukat és felmenőiket(?) az anyósokkal-apósokkal mindkét ágon. (Ez az ő életük különös nehézsége volt, amely bizonyára ismét egy külön történet. A részleteket nem ismerem.) Én azt láttam, hogy a sógoromra a szüleim egy idő után harmadik fiúként tekintettek. Nem csökkentve ebben a folyamatban a sógorom érdemeit, az egészen biztos, hogy ez elsősorban a húgom érdeme. A panelben eltöltött rövid időszak után néhány évig együtt éltek a szüleimmel a régi családi házban. Később, mikor saját kertes házat vettek közösen tervezték, szervezték programjukat mamával, papával. Közben a húgom ugyanolyan szívóssággal és eredményességgel tette egyre otthonosabbá, szebbé a házukat, ahogy anyu összkomfortos lakássá alakította a paraszti házunkat egy generációval korábban.

Mára egyértelművé vált, hogy a család összetartó ereje a húgom lett. Apai nagyanyámnál matriarchátusról beszéltem. A mostani családi viszonyainkban, a mai szereposztásban ő a főszereplő.