Anyu

Nagymama halála után egy-két évvel Anyu elment dolgozni. Talán sikerült érzékeltetnem, hogy egészen addig semmit nem dolgozott... Papíron 'htb' - háztartásbeli - volt az ő bélyege több százezer kortársával együtt. Valaki ezt is jól kitalálta! Nem háziasszony, nem házvezetőnő, nem sütő-, főző asszony, nem gyermek- és állatgondozó, de hogy 'örüljünk', nem is takarítónő, nem is cseléd. Pedig mindez egyszerre s az anyai, feleség szerepekről még nem is beszéltünk. Egyszerűen 'htb', ami nyugdíjra nem jogosított. Logikus, nyugdíj csak munka után jár!
Szóval, munkába állt, hogy saját jogon majdan nyugdíj-jogosult lehessen. Akkor még apu is téesz alkalmazott volt. Így aztán anyu úgy dolgozott két műszakban, hogy továbbra is megfőzte a mindennapi friss ételt, 2-3 naponta sütött valami finom kalácsot, mosott, takarított. A ház körüli munkákat, a jószágok ellátását ketten végezték. Akkor én már kezdő diplomásként kívülről szemléltem ezt a történetet. De, akkor is és most is úgy gondolom, a majdani nyugdíjra vonatkozó anyagi megfontolás mellett anyut a tenni akarás, a munka szeretete vezérelte. Az otthoni 'htb'-s feladatai csökkentek. Nagymama elhagyott bennünket, a két nagy fiú kirepült, a kicsi lány már nagy iskolás lett, a jószágok száma is megcsappant, a házon sem terveztek semmi nagyobb átalakítást. Aztán mikor apu nyugdíjas lett, az otthoni teendők tovább karcsúsodtak.
Vagy így volt, vagy sem elmúlt 40 éves, mikor kiváltotta munkakönyvet. Akkor, mikor többet pihenhetett volna, kézimunkázhatott, olvashatott volna.

Mikor apu meghalt, már a temetés előtt az első személyes találkozásunkkor elmondta, hogy ő nem szeretne tovább abban a házban - a szülői házunkban - lakni. Megdöbbentem. Egyrészt tudtam, hogy pl. mennyire fontos neki a veteményes kert, ahonnan mindig lehet friss paradicsomot paprikát, répát, karalábét leszedni a finom ételeihez. És fontos volt az ottani 'szöszmötölés', a dudvák kihúzása, a növények karózása stb. Vagy mennyire fontos volt neki, hogy legyen friss tojás, időre legyen rántani való csirke. A kertes ház sok más előnyéről most nem beszélek. Soha nem mennék 'bérházba'! - hallhattuk tőle ezerszer. Azt láttam, nem a halál okozta trauma vette el az eszét. és hogy mennyire elszánt. Mondtam, jól van anyu, megoldjuk, alszunk rá néhányat, addigra hátha már ötleteink is lesznek. Próbáltam megérteni a helyzetét, a gondolkodásmódját, de ez csak napokkal, igazából évekkel később sikerült. Valami konfliktusa támadt a szomszédokkal, megbántották aput, vagy őt? E miatt nem hagyná ott azt az otthonát, ahol közel 50 évig lakott. A testvéreim még jobban megdöbbentek. Különösen a húgom - teljesen érthetően -, akinek a családjával évekig egy fedél alatt laktak, amikor a pici gyerekek nem bírták a panelt. (Erről a szülői önfeláldozásról nem is tettem mindeddig említést.) Ők később is - bár már saját családi házuk lett - naponta megfordultak a szülői házunkban. Majd beszélünk vele. Nem gondolja ő azt komolyan! Ha mégis, találunk valami kisebb portát a közelben. - mondogattuk. Aztán nekem anyu elmondta, egy jó állapotban lévő kis társasházi lakásba szeretne menni. A családi házunkat ő nagyon szereti, de annyit gürcölt benne, érte, annyit dolgozott a házban, a kertekben, hogy ő azt tovább egyedül nem tudja ellátni.
- Nem is akarom. Apukáért még sok mindent megcsináltam, sokszor vele együtt, de a többségét akkor is egyedül. Magamért semmit nem akarok ebben a házban dolgozni!
Ezt megértettem, és a testvéreimmel együtt elfogadtuk. Azt, hogy ebben a döntésében mekkora bölcsesség, mennyi (élet)erő, életismeret volt ma is csak csodálni tudom.
A Sors kegyes volt hozzá, mert egy igényesen felújított, jó elrendezésű lakást találtunk szinte heteken belül. Mikor később azt láttam és látom, hogy a 2 szobás jó beosztású lakásban mindig minden a helyén van, hogy anyu jól érzi ott magát, mert uralja ezt a méretű új otthonát, akkor még jobban értem őt.
Már 15 éve alakítgatja új birodalmát, amelynek otthonosságából, melegségéből töltekezni, erőt meríteni tudunk - érzik ezt, mondják ezt az unokái is.