Késő őszi csúnya esős idő volt. Az egyetemi kispályás foci bajnokság a finiséhez közeledett. Aznap - talán kedd, vagy szerda volt - kellett volna lejátszani az egyik csoport rangadót, vagy már az elődöntőt(?). A legjobb salak pálya is alkalmatlan volt a játékra, csak dagonyázni lehetett rajta. Átvonultunk az egyik bitumen pályára. Nem örültem neki. A rengeteg kisebb-nagyobb sérülés után már nem szívesen játszottam ennyire kemény pályákon. A többség így volt ezzel.
Előző szombaton volt a Gólya bál, ahova elhívtam az egyik bölcsész lányt, akivel már vagy ezerszer összemosolyogtunk a nagy olvasóteremben és a koliban is. Ő 'városi' volt - utóbb kiderült albérletben lakott -, de bejárt az évfolyamtársaihoz. A meghívás egy cetlin történt és név nélkül, azzal az 'ideológiával', hogy ha tudja, ki hívja, és ez tetszik neki, akkor úgyis eljön, ha meg nem, akkor volt egy próbálkozás. Ó, mi gyáva férfiak! Én is azt a tipikus szerepet játszottam el, nehogy csalódnom kelljen, nehogy visszautasítsanak. A bálba már kedvem sem volt elmenni. Egyrészt, zavart a meghívásnak ez az idétlen módja. Másrészt, valóban nem ismertem, soha egy szót se váltottunk. Harmadrészt, már előre menekültem, mint a férfiak mindig, hogy akkor nekem most lesz egy barátnőm mindenféle kötöttségekkel? Viszonylag korán érkeztem a bálba, viszont nagyon rövid ideig maradtam. Szinte rohanva néztem át néhányszor a terepet, a tánc parkettet, a megterített asztaloknál ülők tömegét, de őt nem láttam.Aztán, mikor láttam egy lányt, akivel néha együtt mutatkoztak, de most annál a társaságnál sem láttam őt, meghoztam a döntést. Nem fogadta el a meghívást, nem jött el. Kicsit bosszús voltam, de inkább felszabadult, hogy ezt a szerencsétlenül indított ismerkedést nem kell folytatnom.
Viszont hétfőn várt rám, és megállított a menzára menet. - Ne haragudj, hogy nem mentem el a bálba, és hogy nem is jeleztem vissza! El akartam menni, de aztán ... - s belebonyolódott valamiféle ruha-cipő-frizura történetbe. Ez utóbbi követhetetlensége egy hangyányit se csökkentette azt a pozitív élményemet, hogy ez a lány őszintén mondja, amit mond. A hiúságomat legyezgető büszkeségem meg csak nőtt közben, hogy ő el akart jönni, velem akart lenni a bálban. - Rendben, akkor ezt valamelyik este megbeszélhetjük - mondtam, és megegyeztünk egy randi időpontban és helyszínben.
A focimeccs első perceiben szinte helyből felugrottam elfejelni egy magas labdát. Az ellenfél játékosa is ugrott, de ő távolabbról indulva lendületből érkezett, a látókörömön kívülről. Elsodort, és én hanyatt estem. Mindenki utólagos emlékezete szerint először a tarkóm, valahol a fejbúbom környékén érte el a bitument, majd az egész testem oda csapódott. Sem a játékosok sem a nézők nem tudták pontosan elmondani a következő percek történéseit. A döbbenet, az ijedtség, a félelem, a kíváncsiság - kinél melyik - mindig torzított valamit. Én két dologra emlékszem. Rángatózott a testem, vonaglottak a lábaim. Állítólag mindezt a test középpontom körül körbe-körbe haladva a csináltam. A másik, hallottam magam távolról hörögni, és habzott a szám. A 'mesélők' szerint percekig mozdulatlan, eszméletlen voltam, aztán irgalmatlan hangerővel elkezdtem üvölteni. A pálya a klinika telepen volt, így hamar odaért a mentő. Gondolom, azonnal kaptam fájdalomcsillapító, nyugtató injekciókat, majd később elvégezték az ilyenkor szükséges vizsgálatokat. Semmi törést, bevérzést nem találtak.Az orvosok nem akarták elhinni a kísérőim által elmondott történetet. - Egy-két óráig még megfigyeljük, aztán hazamehet, volt a hivatalos orvosi vélemény.
Tisztuló tudatomat már a pályán, később a mentőben, de főleg a kórteremben is az gyötörte, hogy nekem ma még fontos teendőm van. De nem jutott eszembe, mi az. Gondoltam, csak megzakkanhattam egy kicsit, de fájón idegesítő volt, hogy fogalmam nem volt róla, mit kell, kellene még ma elintéznem.
Talán a jó hír hatására - miszerint nem kell bent éjszakáznom - világosodott meg bennem, hogy mi is az a fontos dolog. Akkor estére volt megbeszélve az a bizonyos randevú! Megkértem az egyik haveromat, hogy rohanjon már oda, és mentsen ki engem. Értetlenkedett, hogy majd tisztázzátok egymás között, világos, hogy nem kamuzol stb. De ragaszkodtam hozzá, hogy ő ne várjon rám fölöslegesen.
Az orvosok kötelező pihenést, fekvést írtak elő. A nap történésein merengtem, mikor kopogtattak, és bejött ő. Leült az ágyam szélére, és onnantól évtizedeken át együtt próbáltuk megérteni a véletlen, a szerencse, a megérzés szerepét életünkben. Akkor nem mondtam neki, de újabb jelét láttam annak, hogy engem az Istenek a tenyerükön hordanak. És nemcsak azért, mert azt az ütközést, amely tragédiához is vezethetett volna, én minden karcolás nélkül megúsztam.
Tudtam, 'elvesztem'. Ő lett a feleségem, Ő nevelte fel a két nagyszerű gyerekünket. Közel 30 csodálatos évet éltünk együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése