Elárulom, az első bejegyzésemben utaltam a 'kórral' folytatott küzdelmemre. Azt is leírtam, hogy magával a kórral, a küzdelemmel egyáltalán nem szeretnék foglalkozni. Végül azt a bejegyzést tettem közzé, ami most is olvasható, de a ki nem mondott ígérethez tartottam magam, legfeljebb a Hangulat szintjéig 'szegtem meg'.
Most sem lesz ez másképp. A kórnak, a küzdelemnek annyi szerepe lesz, hogy felhívom a figyelmet egy helyzetre, amit mindenkinek - természetesen elsősorban nekem - kezelnie kell. Ezt a feladatot az emberek jelentős többsége nem tudja jól megoldani - sajnos nem csak az én esetemben.
A valamikori családi tévézésekkor a gyermekeim a kicsit is 'csöpögés' filmek vége felé oldalról lopva figyelték, mikor jelenik meg szememben az első könnycsepp, majd kacagásban kitörve hozták papának a papír zsebkendőket. Igen, az igazán mély emberi érzések hatásának soha nem tudtam és nem is akartam ellenállni. Még akkor sem, ha tudtam, a szóban forgó helyzetekben professzionális 'eljátszásról' van szó.
Most sem lesz ez másképp. A kórnak, a küzdelemnek annyi szerepe lesz, hogy felhívom a figyelmet egy helyzetre, amit mindenkinek - természetesen elsősorban nekem - kezelnie kell. Ezt a feladatot az emberek jelentős többsége nem tudja jól megoldani - sajnos nem csak az én esetemben.
A valamikori családi tévézésekkor a gyermekeim a kicsit is 'csöpögés' filmek vége felé oldalról lopva figyelték, mikor jelenik meg szememben az első könnycsepp, majd kacagásban kitörve hozták papának a papír zsebkendőket. Igen, az igazán mély emberi érzések hatásának soha nem tudtam és nem is akartam ellenállni. Még akkor sem, ha tudtam, a szóban forgó helyzetekben professzionális 'eljátszásról' van szó.
Az ilyenféle reakciókat felnőtt korban természetesen kordában tudjuk tartani a legkülönbözőbb emberi környezet esetén is, bár nem biztos, mindig ezt is kellene tennünk. Jól mutatja erőnlétemet - fáradtságomat -, hogy az utóbbi időben az őszinte emberi megnyilvánulások, az én értékrendemben előkelő helyen álló kategóriák valós képviselete, a mély, erős érzelmek vállalása, a tartalmas emberi gondolatok összeszorítják a torkomat, könnyet csalnak a szemembe - bármiféle személyes érintettség nélkül is. Küzdeni ez ellen energiáimat emésztené fel. Nem mellesleg mostanra már sok mindent kívülről, felülről tudok nézni, sok minden a helyére került, más értékkel bír, a lényeges elválik a lényegtelentől. Mindezek ellenére, vagy épp ezért(?) az elmúlt héten két esetben is 'legyőztek' az alapvetően pozitív élmények.
Most az első esetről. Az egyik kollégámmal, mostani főnökömmel, aki nem mellesleg évtizedek óta a haverom is beszélgettünk hosszasabban a helyzetemről, arról, mire tudok s mire nem vállalkozni a közeli és - ha a Teremtő megsegít - távolabbi jövőben. Beszéltünk az intézmény múltjáról, jelenéről, jövőjéről, arról, én milyen szerepet játszottam, játszhatok annak alakításában. A beszélgetés egészének számomra pozitív személyes töltete mellett a szóban forgó élményt a kollégám felelősségteljes, bölcs gondolkodásmódja, empátiával teli, logikailag érett érv rendszere adta. Ritkán találkoztam hasonlóval az utóbbi években. (Vele is sokszor beszélgettünk, de a gondolatok, érzések sokkal alacsonyabb szintjén.) A megfontolt vezető egyidejűleg a helyzetet kezelni tudó, át- és együtt érző haver is volt. Mégis a legnagyobb 'csapást' azok a gondolati és/vagy érzelmi megközelítései 'mérték' rám, amelyek az általános emberi értékek 'képviseletében' jelentek meg. Ezek végképp 'legyőztek'. Restelltem, restellem, de köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése